A cápák 450 millió éve léteznek, túlélték a dinoszauruszokat és több tömeges kihalást is átvészeltek. A nyílt óceánokban élő cápák száma azonban az elmúlt 50 évben riasztó mértékben, 70%-kal csökkent, és sokuk veszélyeztetett.

A túlhalászás, az élőhelyvesztés, a környezetszennyezés és az éghajlatváltozás miatt a cápafajok és rájafajok több mint egyharmadát fenyegeti a kihalás veszélye. Ez azt jelenti, hogy a környezeti nyomás növekedésével egyre fogy az idő a világ cápáinak megmentésére. Csúcsragadozóként létfontosságúak a tengeri ökoszisztémák stabilitásának és egészségének fenntartásában.

A cápapopulációkról pontos adatokra van szükség a védelmi stratégiák megalapozásához és a nyílt tengereken a fogási korlátozások kezeléséhez. A kutatók ezért új módszereket alkalmaznak a cápákkal kapcsolatos ismereteik bővítésére, beleértve a genomikai technikák alkalmazását, amelyek segíthetnek genetikai múltjuk feltárásában. Ha többet tudunk arról, hogyan változtak a cápapopulációk az idők során, az információkat szolgáltathat a környezeti nyomásokról, és hogy mekkora a genetikai sokféleség.

Ezért a DiMaS projektben genetikai kutatásokat végeztek a cápákon. A kezdeményezés célja az volt, hogy bővítse a cápák közelmúltbeli történetére vonatkozó információkat, és segítsen felmérni, hogyan reagálhatnak a jövőben az éghajlatváltozással és a halászattal kapcsolatos nyomásra.

A csapat a röviduszonyú makócápára (Isurus oxyrinchus) összpontosított, amelyet kereskedelmi céllal halásznak, de akaratlanul is kifognak járulékos fogásként a tengerekben világszerte. A faj veszélyeztetettnek minősül. A kutatók múzeumokból, nemzeti halászati intézetekből és személyes gyűjteményekből származó, három évszázadot átfogó, közel 1000 állkapocs- és csigolyamintát gyűjtöttek össze.

Az így kapott elemzés a számuk súlyos csökkenése ellenére óvatos optimizmusra adhat okot a makócápák hosszú távú túlélési kilátásaival kapcsolatban, mivel a csapat megállapította, hogy genetikai sokféleségük nem csökkent jelentősen az elmúlt években.

Viszont a 30 éves vagy annál is hosszabb potenciális élettartamukkal a makók viszonylag hosszú életűek. Mivel a halászat okozta nyomás csak a múlt század második felében fokozódott, előfordulhat, hogy egyszerűen nem telt el elég idő ahhoz, hogy a közelmúltban bekövetkezett populációcsökkenés a genetikai sokféleség csökkenéséhez vezessen.

De függetlenül attól, hogy a további kutatások mit állapítanak meg, a makócápák széles körű mozgása és a populációk közötti kapcsolat rávilágítanak arra, hogy a halászatot és a védelmet regionálisan kell kezelni, nem pedig csak egyes területekre vonatkozóan.

Egy másik fontos kutatási terület az, hogy az éghajlatváltozás hogyan befolyásolhatja a cápák óceáni élőhelyét az oxigénszintre gyakorolt hatásán keresztül, ami az állatokat sebezhetőbbé teszi a túlhalászással szemben.

Mivel a melegebb vízben kevesebb oxigén oldódik, a tanulmányok szerint az éghajlatváltozás csökkenti az óceánok oxigénszintjét, és az úgynevezett oxigénminimum-zónák kiterjedéséhez vezet. Úgy gondolják, hogy ez viszont kisebb térbe szoríthatja az óceán azon területeit, ahol sok cápa, hal és más tengeri állat élhet.

A kép azonban bonyolultabb, mivel a cápák azámára akár előnyös is lehet, hogy ezekben a sűrített zónákban nagyobb lehetőségük van a táplálékszerzésre, mivel maguk a zsákmányállatok is igyekeznek elkerülni a hipoxikus, alacsony oxigénszintű vizeket.

Az Ocean Deoxyfish kutatói egyre kifinomultabb nyomkövetőket fejlesztenek ki, amelyek a cápák mozgását és az olyan tipikus mérések mellett, mint a hőmérséklet, a nyomás és a mélység, az oxigénszintet is rögzítik. Az adatokat egyenesen műholdakra töltik fel.

Az új nyomkövetők videofelvételeket is készítenek, amelyeken „cápaszemmel” lehet látni az állatok viselkedését, így a kutatók azt is láthatják, mit csinálnak a cápák merülés közben. Végső soron azt remélik, hogy az ilyen projektek hozzájárulnak a cápák és más, az óceánban élő fajok hosszú távú védelmének kezeléséhez.

Forrás (technology.org)