Érdekes, hogy valahányszor egy állat a szarva, az agyara vagy az agancsa miatt kerül a kihalás szélére, valahogy a távol-keleti ország is benne van a képben.
Az orrszarvú egyes alfajainak kipusztulása vagy egy-egy területről való eltűnése sem annak a pár angol lordnak köszönhető, aki rekreációs célból itt-ott vadászgatott. Az elmúlt 30–40 év az, amely igazán súlyos veszteségekkel járt mind a már említett orrszarvú, mind az afrikai elefánt számára.
Amint a gyarmatok felbomlottak, a legtöbb mesterségesen kreált országban beköszöntött az anarchia, hiszen a koloniális lét egymással ősidők óta ellenségeskedő törzseket suvasztott egy közigazgatási rendszerbe. Ezen történet emberi oldalát, a pusztító éhínséget, a gyerekkatonákkal vívott polgárháborúkat, az iszlamista terrorizmust mindenki ismeri. De mi a helyzet a védtelenekkel, azaz a fekete kontinens vadjaival?
Legyinteni és annyit mondani, hogy az orvvadászat miatt, igazán semmitmondó lenne, pedig ez az igazság. Ez önmagában azonban mégis elégtelen válasz. A helyzet két jelenséget ölel fel: a húsvadászatot és a „trófeavadászatot”. Előbbi meg sem közelíti az utóbbi számait. Ráadásul itt nem a szabályzott, szigorú keretek között zajló trófeavadászatra kell gondolnunk; az igazán komoly katasztrófát a „poacherek” okozzák.
Számos fotót látni arról, hogy „csupasz” fejű orrszarvútetemek fekszenek szanaszét a szavannán – csak úgy, mint elefántok – húsukat és minden mást az enyészetnek átengedve. Ennek az az oka, hogy Kínában a porított elefántagyart, az „orrszarvat”, vagy akár az agancsot potencianövelőként tartják számon, és igen jó pénzt tudnak belőle csinálni. A poacherek számára ez jövedelmező vállalkozás, habár nem veszélytelen, ugyanis manapság számos anti-orvvadász zsoldoscsapat működik. Ugyanakkor több gazember lett már oroszlánok martaléka.