A Földet nem kell félteni?
A Földet nem kell félteni?

Gyakran hallhatjuk, hogy a természet védelme pusztán a saját jól felfogott érdekünk. A Földet nem kell félteni, az élet úgyis megy majd tovább, bármekkora pusztítást is viszünk véghez ezen a ma még lenyűgözően gazdag bolygón. Milliárdnyi okunk van azonban úgy gondolni, hogy a kérdés nem ilyen egyszerű.

Túl a szűken vett önérdeken, túl az erőforrás-szemléleten

Vitathatatlan, hogy az életünkhöz nélkülözhetetlenek a több-mint-emberi élővilág, a jó állapotú ökológiai rendszerek, valamint ezek különféle folyamatai. Tehát amikor ezeket pusztítjuk, magunknak is ártunk. De nem kizárólag magunknak! Az élet tereinek, hiszen a bioszférának drámai mértékű átalakításával, például a természetközeli élőhelyek felszámolásával milliárdnyi egyedi és megismételhetetlen élőlény, így életek, különleges életformák is elpusztulnak. Élőlények, amelyek hozzánk hasonlóan vagy éppen tőlünk merőben eltérően tapasztalják a világot, éreznek, anyagcserét folytatnak, szaporodnak, és igyekeznek életben maradni.

Káros tevékenységeink következtében azonban nemcsak egyes élőlények, hanem az általuk alkotott és belakott bonyolult ökológiai rendszerek is sérülnek. Pedig ezek különösen értékesek, jelentőségük alapvető az élet folyamának fenntartásában (lásd például: [1]). Nem létezik meggyőző érv arra, hogy mindezt egyszerűen jelentéktelennek tekintsük. Épp ellenkezőleg: döntéseink során figyelembe kellene vennünk ezeket [2]. A természet nem „puszta barkácskészlet” [3], amellyel kedvünk szerint bánhatunk. Hiába a technológiai találékonyságunk, a gazdag élővilág nem helyettesíthető. Eleve nagyon félrevezető az élet sokféleségének csökkenését, a globális környezeti változások problémáját egyszerűen erőforrás-problémára szűkíteni [4], mert – ahogy látható – súlyos erkölcsi-etikai kérdések is felmerülnek.

Árvalányhajas hegyoldal a Vértesben

Bár ez a megközelítés eltér a megszokottól, a természet részeként is tekinthetünk magunkra [5], sőt, az ökológiai gondolkodás szerint így kellene tennünk. A szűken értelmezett én-fogalom megélése helyett úgy is viszonyulhatunk a világhoz, hogy elválaszthatatlan egységet képezünk vele: a lényegünkhöz tartozik a nem-emberi élővilág és a táj is, amelyben élünk. Ebben a felfogásban a természet védelme egyben önvédelem. Az azonban, aki arról beszél, hogy „a természetnek nem tudunk ártani”, valószínűleg nem így gondolkodik, hanem az embert az élővilágról leválasztottnak, kívülállónak tekinti. Azonban akár a természet részeként, akár elválasztva tekintünk magunkra, a fentiek ugyanúgy érvényesek: a több-mint-emberi élővilág pusztítása nem értéksemleges kérdés.

Júdásfülgomba (Auricularia auricula-judae)

A természet majd helyreáll?

Az, hogy mit értékelünk, mit tartunk védelemre érdemesnek, részben azon is múlik, hogy milyen a természetfelfogásunk. Vélhetjük úgy, hogy a természet egy nagy és sérthetetlen egész, egy felsőbb egység, amelyhez képest mi egyszerűen túl kicsik vagyunk, tehát nincs esélyünk érdemben ártani neki. Számomra azonban a természet sokkal inkább megszámlálhatatlan – egyenként is értékes – élőlény összességét és az általuk alkotott és belakott rendszerek rendszereit jelenti. Elsősorban nem egy elvont és érinthetetlen valami. Úgy gondolom, hogy rengeteget veszítünk azzal, ha nem értékeljük azokat a léptékeket és szinteket, amelyeket közvetlenül is megtapasztalhatunk, amelyekre hathatunk rájuk, és amelyek életünk és tetteink szempontjából talán a leginkább relevánsak. Az egyedeken túllépve ilyenek például a fajok, az élettel teli, gazdag élőhelyek és az ezekből álló tájak.

Szokták mondani, hogy a természet majd – még ha évmilliók elteltével is, de – helyreáll. A „helyre-” azonban téves megközelítés: nem helyreáll, hanem például a sokféleséget tekintve elér egy a maihoz hasonló szintet. Számokban. Annak az örök nyomaival, hogy mi ma mit és mennyire értékelünk: gondolva például a ma kipusztított fajok örök hiányára. Sőt, gondoljunk bele: a jövő élőlényei azokból fejlődnek majd ki, amelyeket mi nem tüntetünk el. Bioszféra-átalakításunk hatása soha nem válik semmissé, az egyes fajok (taxonok) eltűnése visszafordíthatatlan. Bár valóban van valami megnyugtató abban, hogy az élet folyamát valószínűleg nem tudjuk teljesen elrekeszteni, ez mégsem kielégítő vigasz az eddig felsorolt veszteségekhez képest.

Sziklagyep, karsztbokorerdő és zárt erdők a Gerecsében: egymástól nem élesen elváló, hanem változatos mozaikot képező élőhelyek.

Dolgoznunk kell a kapcsolatunkon

Az, hogy milyen értékek mentén és milyen kereteket alkalmazva igyekszünk érvelni az ökológiai válság kezelése mellett, kulcskérdés [6, 7]. Nagyon fontos, hogy ne szűkítsük le az élet sokféleségének csökkenését egy erőforrás-problémára. Ahelyett, hogy a Föld elpusztíthatatlanságával nyugtatjuk a lelkiismeretünket, inkább igyekezzünk nyitottabbá válni a több-mint-emberi élővilág értékelésére, és ismerjük fel a törékenységét! Amíg a természettel szemben, tőle élesen elválasztva határozzuk meg magunkat, az önérdek túlhangsúlyozása a környezeti problémák kezelésében kifejezetten kontraproduktív.

Az ökológiai válság problémája nem pusztán a természethez fűződő viszonyunk következménye, de kétségtelen, hogy ez a tényező a legfontosabbak egyike, így a válság kezelésében is fontos [8]. Ahhoz, hogy a természettel való kapcsolatunk jobbá váljon, erőfeszítéseket kell tennünk. El kell rugaszkodnunk attól a gondolattól, hogy ebben a viszonyban kizárólag mi, emberek számítunk. Természetes, hogy a kapcsolatunk nem zökkenőmentes, és folyamatos változásban van. A lényeg az, hogy ennek tudatában cselekedjünk [6].

Felhasznált és kapcsolódó irodalmak:

[1] Rolston III, H. (2000). A környezeti etika időszerű kérdései. Ford. Csipes Zoltán – Scheiring Gábor. In: Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Budapest, L’Harmattan, 85–111

[2] Hale, B. (2011). Moral considerability: deontological, not metaphysical. Ethics & the Environment 16(2), 37–62.

[3] Lányi, A. (2020). Az ökoetika útkeresése. In: Bevezetés az ökofilozófiába. Budapest, L’Harmattan, 157–193.

[4] Cafaro, P. (2015). Three ways to think about the sixth mass extinction. Biological Conservation 192, 387–393.

[5] Naess, A. (2000). Önmegvalósítás. Ford. Puszta Dóra. In: Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Budapest, L’Harmattan, 85–111.

[6] Crompton, T. (2010). Common cause: The case for working with our cultural values. Elérhető itt: https://commoncausefoundation.org/resources/common-cause-the-case-for-working-with-our-cultural-values/ (Utolsó letöltés dátuma: 2022.05.03.)

[7] Antal, M. – Drews, S. (2015). Nature as relationship partner: An old frame revisited. Environmental Education Research 21(7), 1056–1078.

[8] Abson, D. J. – Fischer, J. – Leventon, J. – Newig, J. – Schomerus, T. – Vilsmaier, U. – Lang, D. J. et al. (2017). Leverage points for sustainability transformation. Ambio 46(1), 30–39.

Kőváry Z.: A klímaszorongás valósága – Hogyan fordítsuk a Föld javára a szorongást? https://ingreen.hu/kornyezetkultura/a-klimaszorongas-valosaga  

search icon