Hova lettek a fonóink? Hát a szüreti bálok vagy az aratóünnepek? Vagy a búcsúk utáni nagy ünnepség, ahol a csűrben döngölték hajnalig a padlót? Mindegyik átvándorolt a színpadra, hogy a bámuló nagyérdemű megnézhessen magának egy olyan kort, aminek már nem lehet részese.

Visszavágyik oda, ahol még volt lelke a mindennapoknak, nem csak unalmas egymásutánban váltották egymást a vasárnapok és a hétfők, a munka és a pihenés (ami alatt rendre továbbra is a munkán idegeskedik). A modern társadalomban már nincs elvégzett munka, csak folyamatosan jelen lévő feladatsorok, amelyek hosszú láncolatukban nem adják meg a befejezés és befejezettség kielégülését. Így tehát nincs szünet, nincs meg a pillanat, amikor az ember másra is figyelhetne, valami olyanra, ami a test és a szellem után a léleknek is nyugovást adhat.

A vadászati kultúra viszont más. A mai napig élő, szerves gyakorlata ez a „hobbi-” és „sportvadászoknak”, de még a hivatásos vadászoknak is. Nem halt ki, hiszen nem személytelenedett el a vadászat. Nem lehet gépesíteni, ezáltal nem töri szét a közösségeket s a közösségeket összefogó hagyományrendszert.

Gondoljunk bele, régen az aratás, a szüret, a búcsú mind-mind közösségi esemény volt. Ezek adták mindenki számára a vonatkoztatási pontokat, az időmérés egységeit, legyen szó egy hét ünnepéről, a miséről vagy egy évéről, mint a betakarítás. Ezekre készültek, meghatározták a közösség külső és belső dinamikáit és egységét. Mára, amikor egyetlen kombájn elvégzi százak munkáját, a közösségek szokások nélkül tengődő egyénekké silányulnak.

A vadászati kultúra azonban nem tud a színpadra kizárólagosíttatni. Mindig ott lesz a vadászban, aki méltón felöltözik, megtartja mindazon szokásokat, melyeket a becsület megkíván a puskaforgatótól, s ott fog munkálni abban, aki önnön gyarlóságát megértve a hagyomány erejével igyekszik letörni saját kapzsiságát.

A tradíció kohéziót teremt ember és ember közt, ember és vad között, és egyben tartja a jelenleg hetvenezer főt számláló vadászközösséget.

Sok kívülállót ér az a szerencsétlenség, hogy elsőre puskásokkal találkozik vadászok helyett. Náluk általában megfigyelhető a már említett gépesítés, hogy a vadnak minél kevesebb esélyt adjanak: kikönnyített, szinte profi katonai minőségű és terepszínű ruházat, ágyúnak is beillő kaliberek, valamint olyan elektronikus célzóberendezések (illegális) használata, amelyek a vadnak sanszot sem adva az ember puszta ölésvágyának kielégítését szolgálják. Hogy arról már ne is szóljunk, akik messziről „mesterlövészkedik” illetlenül szerencsétleneket.

Pedig emlékezzünk arra, amit Fekete István írt az egyik elbeszélésében: kabátjának gombjai, ha egymáshoz ütődnek, már nem is érdemes folytatni a vadászatot. Ha a pipafüst nem bukik át a vállunk felett, szintén. A vadnak jobb a szeme, jobb a füle, jobb az orra. S még ha a puska nekünk kedvez is, vadászias lőtávra (kb. 100 méter) belopni magunkat a vadhoz, bizony próbás feladat.

De a technika mint hígító ellenére is, a vadászati kultúra szerencsére a többség számára identitásképző, meghatározó és összetartó erő.

A következő részben erről tudunk meg többet…