Az autók a globális kibocsátások kevesebb mint 7%-áért felelősek. Az egész közlekedési ágazat a globális kibocsátások 14%-áért felelős, és csak a negyedik helyen szerepel. A dobogón az ipari termelés, a villamosenergia-termelés és mindenekelőtt a mezőgazdaság és az állattenyésztés található.
Ha az ipari termelésről beszélünk, akkor a cement-, acél- és műanyaggyártással kapcsolatos folyamatok azok, amik óriási hatást gyakorolnak az éghajlatváltozásra.
Az acél történetének kezdetei mintegy négyezer évre nyúlnak vissza. Az évszázadok során lenyűgöző találmányok hosszú sora vezetett el a vaskortól a mai olcsó és sokoldalú acélig. Az acél előállításához tiszta vasra (amely önmagában nem túl erős) és szénre (akár egy százaléknál is kevesebb) van szükség, hogy a keletkező acél rendelkezzen a legfontosabb tulajdonságaival. A szenet és a vasat nem nehéz megtalálni, de a tiszta vas meglehetősen ritka: szinte mindig oxigénnel és más elemekkel kombinálva, a vasérc néven ismert vegyületben fordul elő. Az acél előállításához ezután ki kell választani az oxigént a vasból, és hozzá kell adni egy kis mennyiségű szenet. Úgy lehetséges egyszerre mindkettőt megtenni, hogy a vasat nagyon magas hőmérsékleten (1700 Celsius-fok) olvasztják: a szén egy kis része a vashoz kötődik, így alakul ki a kívánt acél, a szén többi része pedig az oxigénnel egyesülve szén-dioxidot képez. Egy tonna acél előállítása során rengeteg, körülbelül 1,8 tonna szén-dioxid keletkezik.
A cement előállításához kalciumra van szükség. A kalcium kinyerése a szenet és oxigént tartalmazó mészkővel kezdődik. Ezt égetjük el egy kemencében más anyagokkal együtt. A szén és az oxigén jelenléte miatt valószínűleg már sejthető, hogy hová akarunk kilyukadni. A mészkő elégetése után a végeredmény a kívánt anyag, a cementhez szükséges kalcium, és valami nem kívánt anyag: a szén-dioxid. Senki sem ismer olyan módszert, amellyel cementet lehetne előállítani, elkerülve ezt a folyamatot. Az arány egy az egyhez: ha egy tonna cementet állítunk elő, egy tonna szén-dioxidot kapunk.
A szintetikus műanyagok csak a 20. század közepén jelentek meg, köszönhetően a vegyészmérnöki tudományok forradalmi fejlődésének. Ma már több mint két tucat műanyagtípus létezik a joghurtos dobozokban használt polipropiléntől kezdve a festékekben, padlófényezőkben és mosógépmosószerekben használt akrilon át a szappanokban és samponokban használt mikroműanyagokig vagy a vízálló kabátokban használt nejlonig. Ezekben a különböző műanyagtípusokban egy dolog közös: szén van bennük, amely a műanyagok esetében hidrogénhez és oxigénhez kötődik.
A műanyagokat előállító vállalatok általában úgy nyernek szenet, hogy a kőolajat vagy földgázt finomítják, majd a finomított termékeket különböző eljárásoknak vetik alá. Van azonban egy fontos szempont, ami miatt a műanyagok alapvetően különböznek a cementtől és az acéltől. Amikor cementet vagy acélt gyártunk, elkerülhetetlen melléktermékként szén-dioxidot bocsátunk ki, de amikor műanyagot készítünk, a szénnek körülbelül a fele a műanyagban marad.
Ha valóban hatást akarunk gyakorolni tehát az éghajlatváltozásra, akkor olyan megoldásokra kell összpontosítanunk, amelyek bonyolultabbak: villamosenergia-tárolás, üzemanyagok, cement, acél, zöld műtrágyák és így tovább.
Többet kell fektetnünk a legösszetettebb technológiák kutatásába és fejlesztésébe, és – mivel ezek fizikai infrastruktúránk alapvető aspektusait, például az épületeket és az utakat érintik – kifejezetten ezen innovációk fejlesztésére.
Forrás (smartgreenpost.com)
hirdetés
