A Massachusetts Amherst Egyetem által vezetett új kutatás véglegesen megoldja a geológiai feljegyzésekben régóta fennálló ellentmondást, amely a tengeri jégtakaró viselkedését vizsgáló tanulmányokat szembeállította a szárazföldi múltbeli állapotokat rekonstruáló tanulmányokkal.
Az antarktiszi jégtakaró történetét tanulmányozó tudósok között évtizedek óta vita folyik az eltérő adatokról, amelyek a Ross-tengerből származó tengeri adatok és a McMurdo-völgyekben, a Ross-tengerrel szomszédos, jégmentes hegyvidéki partvidéken gyűjtött adatok között állnak fenn. Az egyik oldalon a tengerfenékről származó feljegyzések állnak, amelyek azt mutatják, hogy az antarktiszi jégtakaró az elmúlt 10 millió év során többször is a korábbinál kisebb méretűre zsugorodott, és hogy a jéggel borított Ross-tenger időszakosan nyílt óceán volt. Ez arra utal, hogy az antarktiszi jégtakaró érzékeny a viszonylag kismértékű szén-dioxid és hőmérséklet-ingadozásra is, ezért a múltbeli meleg időszakokban visszahúzódott.
A másik oldalon viszont a McMurdo-völgyek ősi és jól megőrződött formáinak szárazföldi tanulmányai állnak, amelyek azt mutatják, hogy a szárazföldön a hideg-sivatagi körülmények fennmaradtak ugyanezen tízmillió éves időszak alatt, ami egyes kutatókat arra a következtetésre vezetett, hogy az Antarktisz stabil jégtakarója több múltbeli meleg időszakon keresztül fennmaradt, és ezért kevésbé lehet érzékeny az éghajlat felmelegedésére, mint azt a tengeri adatok sugallják.
A Geology című folyóiratban nemrégiben közzétett kutatás azonban most bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az antarktiszi jégtakaró nagyon érzékeny a szén-dioxid szintjének legkissebb mértékű változásaira is, és hogy a múltban a jégtakaró nagy része eltűnt volna a maihoz hasonló szén-dioxid szintek mellett.
Forrás (enn.com)