Az 1970-es évek óta a lakóingatlanok egy főre eső átlagos alapterülete közel kétszeresére nőtt az Egyesült Államokban. A jelenség, amely nem kizárólag amerikai sajátság, megnehezíti a fenntarthatósági célok elérését.
A nagyobb alapterületű házak építése és fenntartása, valamint az egyre kisebb átlagos létszámú háztartások jelentősebb energiafelhasználást és szén-dioxid-kibocsátást vonnak maguk után. Ez pedig gyengíti a villamosenergia-termelés dekarbonizációjának és az energiahatékonyság javulásának pozitív hatásait. A jelenség veszélyeire az Egyesült Államokban megfigyelhető ingatlanpiaci tendencia alapján figyelmeztetett egy új tanulmány. A következtetés a világgazdasági növekedésre és az ennek nyomán felemelkedő tömegekre tekintettel globálisan is figyelmeztető érvénnyel bír.
Az új építésű lakóházak átlagos alapterülete 1973 és 2015 között több mint 95 négyzetméterrel, 60 százalékkal közel 250 négyzetméterre nőtt az Egyesült Államokban, ami új rekordnak számít. Eközben az egy háztartásban élők száma 3-nál picivel többről 2,54-re csökkent. Így az egy főre eső átlagos alapterület több mint 90 százalékkal 98 négyzetméterre bővült, vagyis alig több mint négy évtized alatt közel kétszeresére. Úgy látszik, hogy a nagyobb belső és külső teret kínáló, „élhető” külvárosi családi házak iránti keresletet a járvány is erősíti. Az emberek több időt töltenek otthonaikban, mint korábban, ráadásul a távmunka is sokkal jellemzőbbé vált.
Kapcsolódó bejegyzések
A városok már nem lesznek olyanok, mint a járvány előtt? Új trendek az építészetben
A koronavírus mindent felforgatott, amit az életről, a munkáról, a társas kapcsolatokról, a nyilvános helyekről és a személyes terekről gondoltunk. Hatása nemcsak a gondolatainkba vésődött be, hanem a falakon is nyomot hagy.
Az ingatlanpiacon megfigyelt változások nem egyediek, a személyautók piacán is hasonlóak tapasztalhatók. A kereslet itt is a nagyobb modellek irányába mozdult el. A párhuzam abból a szempontból is helytálló, hogy a jelenség mindkét esetben negatívan befolyásolhatja a szektorokban egyébként zajló, fenntarthatósági szempontból kedvező folyamatokat.
Be kellene érnünk kevesebbel
A Yale School of the Environment kutatói a tengerentúli lakóépületek energiafogyasztásának és az üvegházhatású gázok ebből eredő kibocsátásának 1990 és 2015 közötti alakulását vizsgálták. A tanulmányban az átlagos alapterület, a háztartások létszáma, a lakóhelyiségek hűtése, valamint az üzemanyagváltás (például földgázról elektromos fűtésre való áttérés) tendenciáinak energetikai és emissziós hatásait is figyelembe vették. Ezek alapján a szektorban az üvegházhatású gázok kibocsátása 2005-ban tetőzött, ezt követően évente mintegy 2 százalékkal csökkent. Az egyre nagyobb családi házak és az egy háztartásban élők egyre kisebb átlagos létszáma miatt azonban félő, hogy a kedvező folyamat elakad, és fordulat áll be.
Azért, hogy a lakóingatlanok emissziója a klímaváltozás megfékezéséhez szükséges mértékben tovább csökkenhessen, a következő években és évtizedekben stabilizálni vagy csökkenteni kellene a lakások egy személyre jutó alapterületének nagyságát. Ez csak akkor következhet be, ha az új építésű ingatlanok átlagos mérete meglehetősen sokat zsugorodik – vélik a kutatók. Erre a jelenlegi körülmények között nincs sok remény, ráadásul a szektorban egyéb tényezők is hátráltatják a fenntarthatóság elérését.
A légkondicionálók terjedése és a régebbi lakóingatlanok egyre inkább elmaradó energiahatékonysági fejlesztései szintén a karbonemisszió emelkedésének irányába hatnak. Ezért a villamosenergia-termelés tiszta, megújuló alapokra helyezése és a teljesen elektrifikált otthonok építésének támogatása nem feltétlenül lesz elegendő ahhoz, hogy az Egyesült Államok 2050-re elérje a klímasemlegesség állapotát. Ez utóbbihoz a tanulmány szerint elengedhetetlen lenne a használt ingatlanok energiahatékonyságának javítása, a több családnak otthont adó ingatlanok építésének ösztönzése, illetve az erre irányuló politikai cselekvés is.
Falakba ütközve
Az Egyesült Államok adótörvényei jelenleg az egycsaládos családi házakat részesítik előnyben, noha ezek kevésbé energiahatékonyak a többcsaládos ingatlanokhoz képest. A 2021 elején hivatalába lépett Biden-adminisztráció tervei között szerepel az egycsaládos ingatlanok terjedésének korlátozása, elsősorban a megfizethetőbb lakások építésének támogatása és a faji szegregáció csökkentése érdekében. Biden elnök infrastrukturális terve egyebek mellett olyan új támogatási program létrehozását szorgalmazza, amely finanszírozná azokat a közösségeket, amelyeknek célja a többcsaládos házakat tiltó vagy minimális ingatlanméretet meghatározó helyi rendeletek felszámolása.
A kisebb alapterületű és a többcsaládos lakóingatlanok támogatását ellenzők érvei szerint az intézkedések csökkenthetik az ingatlanok értékét, és negatívan befolyásolhatják a lakókörnyezet karakterisztikáját. A 2020-as választási kampányban az USA előző elnöke, Donald Trump egyenesen azzal vádolta a demokratákat, hogy a többcsaládos, megfizethetőbb lakások támogatásával megpróbálják felszámolni a kertvárosokat. Ahogy pedig a klímavédelem ügyével konfliktusban álló trend erősödik, a – nem csupán a jómódú amerikaiak életérzésének részévé váló – hatalmas, sokszobás ingatlanok terjedését korlátozó tervek borítékolhatóan egyre jelentősebb ellenállással találkoznak majd.
Nem amerikai sajátság
Bár különféle okok miatt a tengerentúlon a leglátványosabb a lakások átlagos méretének növekedése és kihasználtságuk csökkenése, a jelenség nem amerikai sajátság. Magyarországon 2003 és 2018 között közel 5 százalékkal 99,3 négyzetméterre nőtt az új építésű lakások átlagos alapterülete a KSH adatai szerint, miközben a lakásokra jutó lakosok száma folyamatosan csökken.
A folyamat annak változásában is tetten érhető, hogy mekkora alapterületű lakást tartunk megfelelőnek. Eszerint míg 1980-ban még a hazai lakásoknak több mint 30 százaléka szűk, kevesebb mint 25 százaléka megfelelő és kevesebb mint 5 százaléka tágas volt, addig 2015-ben szűknek már alig több mint 5 százalékuk, megfelelőnek több mint 40 százalékuk, tágasnak pedig közel 30 százalékuk számított. Közben ráadásul ezek a fogalmak is átértékelődtek. Ami például több mint négy évtizede még tágasnak számított, azt ma már nemigen tartanánk nagynak. Az uniós statisztikai iroda, az Eurostat kimutatása szerint ugyanakkor ötből egy magyar – azaz a magyarok 20,1 százaléka – 2018-ban még túlzsúfolt háztartásokban lakott, negyedük (24,5 százalékuk) pedig 2020-ban igényeihez mérten túl nagy lakásban élt.
Az új épületek esetében sok országban tapasztalhatók olyan törekvések, mint a Magyarországon 2022. július 1-től hatályba lépő szabályozás, amelynek értelmében ezt követően már csak közel nulla energiaigényű épületek kaphatnak használatbavételi engedélyt. Nyilvánvaló azonban, hogy az ingatlanállomány zömét kitevő használt épületek esetében kevésbé reménykeltő az összkép. Az Európai Unióban jelenleg évente mindössze az épületek körülbelül 0,2 százalékát újítják fel komplex módon. Ezt az arányt azonban 2030-ig – a klímacélok eléréséhez – minden tagállamban legalább 2,5 százalékra kell emelni.
Az említett folyamatok eredményeképpen az ingatlanszektor szén-dioxid-kibocsátása a 2013–2016-os stagnálást követően az elmúlt években ismét emelkedésnek indult. Ehhez – számos egyéb faktor mellett – a globális felmelegedés miatt is erősödő hűtési és fűtési igény is jelentős mértékben hozzájárult. Pedig az épületek energiafelhasználása hatalmas kibocsátáscsökkentési lehetőséget rejt. Ez a szektor felelős a teljes globális energiafelhasználás mintegy harmadáért, és az összes szén-dioxid-kibocsátás közel 40 százalékáért. Ezt a potenciált azonban egyelőre közel sem sikerült kiaknázni a fosszilis energiahordozók folytatódó használata, az érdemi energiahatékonysági politika hiánya, valamint a fenntartható épületekbe történő beruházások elégtelensége miatt – állapította meg a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA).
Fotók: canva.com
