Évtizedek óta tart a vita: vajon az emberek vagy az éghajlatváltozás miatt tűnt el számos nagyemlős-, madár- és hüllőfaj az elmúlt ötvenezer évben a Földről?
A probléma a szárazföldi óriás növényevőket érintette a legsúlyosabban: ötvenezer évvel ezelőtt 57 fajuk élt a bolygón, melyekből mára csupán 11 maradt, és ezek létszáma is drasztikusan lecsökkent.
Az Aarhusi Egyetemen működő Dán Nemzeti Kutatási Alapítvány Ökológiai Dinamikai Központjának (ECONOVO) kutatócsoportja most arra a következtetésre jutott, hogy ezen eltűnt fajok közül sok az emberi vadászati tevékenységnek köszönheti a kihalását. Ezt a következtetést a Cambridge Prisms: Extinction folyóirat által felkért és közzétett áttekintő cikkben mutatták be.
Kapcsolódó bejegyzések
A mamutok veszélyeztetik az elefántok létét
Időről időre felröppen a hír, hogy életre keltenék a mamutokat. Ezen rég kihalt állat viszont már holtukban is veszélyesek az elefántra.
Az Aarhusi Egyetem kutatói több kutatási területet is bevontak, köztük olyan tanulmányokat, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a nagy állatok kipusztulásához. Mint például:
- A fajok kihalásának időpontja
- Az állatok táplálkozási preferenciái
- Éghajlati és élőhelyi feltételek
- A múltbeli populációméretek genetikai becslései
- Emberi vadászat bizonyítéka
Ezenkívül a jelenség megértéséhez szükséges egyéb területekről származó tanulmányok széles skálája is megtalálható benne, például:
- Éghajlattörténet az elmúlt 1-3 millió évben
- A vegetáció története az elmúlt 1-3 millió évben
- Az állatvilág evolúciója és dinamikája az elmúlt 66 millió évben
- Régészeti adatok az emberi terjeszkedésről és életmódról, beleértve az étkezési preferenciákat is
Kisebb szerepet játszott az éghajlatváltozás
Az utolsó interglaciális és glaciális periódusok drámai éghajlatváltozásai (130 000 – 11 000 évvel ezelőtti időszak, amelyet késő pleisztocénnek neveznek) minden bizonnyal világszerte hatással voltak a kis – és nagytestű állatok, valamint a növények populációira és elterjedésére. Jelentős kihalást azonban csak a nagytestű állatok, különösen a legnagyobbak körében figyeltek meg.
Az is figyelemre méltó, hogy a korábbi, hasonlóan drámai jégkorszakok és az elmúlt néhány millió év interglaciális időszakai nem okoztak szelektív megafauna-veszteséget. Különösen a jégkorszak elején, az új hideg és száraz viszonyok egyes régiókban, például Európában a fák nagymértékű kipusztulását okozták. A nagytestű állatok szelektív kihalása azonban nem történt meg.
Az elmúlt 50 000 év nagy és igencsak szelektív megafauna-eltűnése egyedülálló az elmúlt 66 millió év során. A klímaváltozás korábbi időszakai nem vezettek nagy, szelektív kihalásokhoz, ami ellentmond annak, hogy az éghajlatnak jelentős szerepe lett volna ebben.
– mondta Jens-Christian Svenning professzor, az ECONOVO vezetője és a cikk vezető szerzője.
Hozzátette: „Egy másik jelentős minta, amely az éghajlat szerepének ellentmond, hogy a közelmúltbeli megafauna kihalása ugyanolyan súlyosan érinti az éghajlatilag stabil területeket, mint az instabil régiókat.”
Hatékony vadászok és sebezhető óriások
A régészek óriás méretű állatok számára tervezett csapdákat találtak, az ősi emberi csontok és a lándzsahegyekből származó fehérjemaradványok izotópelemzései pedig azt mutatják, hogy a legnagyobb testű emlősöket vadászták le és ették meg.
Svenning hozzátette: „A korai modern emberek még a legnagyobb állatfajokra is hatékonyan vadásztak, és nyilvánvalóan képesek voltak csökkenteni ezen élőlények populációit. Ezek a nagytestű állatok különösen ki vannak téve a túlzott kizsákmányolásnak, mivel vemhességi idejük hosszú, és nagyon kevés utódot hoznak a világra egyszerre, emellett sok évbe telhet a szexuális érettség elérése is.„
Az elemzés azt mutatja, hogy a nagytestű állatok (például mamutok, masztodonok és óriáslajhárok) ember általi vadászata széles körben elterjedt volt az egész világon. Az is látszik, hogy a fajok nagyon különböző időpontokban és különböző ütemben haltak ki világszerte. Egyes helyeken mindez elég gyorsan megtörtént, míg másutt több mint 10 000 évbe telt. De mindenhol a modern emberek megérkezése után, vagy Afrika esetében az emberek kulturális fejlődése után következett be.
Kapcsolódó bejegyzések
Vastagon benne voltunk a mamutok kihalásában?
Egy új tanulmány szerint a gyapjas mamut kihalásáért főként a változó éghajlat valamint az ember tehető felelőssé.
A fajok az Antarktisz kivételével minden kontinensen, minden típusú ökoszisztémában – a trópusi erdőktől és a szavannáktól a mediterrán, valamint a mérsékelt égövi erdőktől és sztyeppéktől a sarkvidéki ökoszisztémákig – kihaltak.
„A kihalt fajok közül sokuk képes volt számos különböző típusú környezetben boldogulni. Ezért a kihalásuk nem magyarázható olyan éghajlati változásokkal, amelyek egy adott ökoszisztéma-típus eltűnését okozták” – magyarázta Svenning.
„A fajok többsége mérsékelt és trópusi viszonyok között élt, és valójában hasznot húzhatott volna a legutóbbi jégkorszak végi felmelegedésből.”- tette hozzá.
Következmények az ökoszisztémában
A kutatók arra is rámutattak, hogy a megafauna elvesztésének óriási ökológiai következményei voltak. A nagytestű állatok központi szerepet játszanak az ökoszisztémákban azáltal, hogy befolyásolják a növényzet szerkezetét (pl. a sűrű erdők és a nyílt területek közötti egyensúlyt), a magvak szétszóródását és a tápanyag körforgását. Eltűnésük jelentős változásokat eredményezett az ökoszisztémák szerkezetében és funkcióiban.
„Eredményeink rávilágítanak az aktív védelmi és helyreállítási erőfeszítések szükségességére. A nagytestű emlősök visszatelepítésével hozzájárulhatunk az ökológiai egyensúly helyreállításához és a biodiverzitás támogatásához, amely a megafaunában gazdag ökoszisztémákban alakult ki” – mondta Svenning.
(Forrás: phys.org)
Kiemelt kép: Canva