A környezeti nevelők a foglalkozásokon, túrákon gyakran tapasztalják, hogy a gyerekek nem mernek belemenni a sárba, a patakba, nem mernek leülni a réten, mert tartanak a rovaroktól. Sokukat azzal engedik el otthonról, hogy ne legyen piszkos a ruhájuk – de lehet vigyázzba állva játszani, és ismerkedni a világgal?

Richard Louv 2005-ben használta először a természethiány szindróma kifejezést az azóta világhírűvé vált Last Child in The Woods című könyvében. Ez nem egy orvosi szakkifejezés, hanem arra utal, hogy a gyerekek egyre távolabb kerülnek a természettől.

Ennek a szerző szerint számos következménye van, például a figyelemzavar kialakulása, az érzékszervek tompulása, a kreativitás csökkenése vagy a betegségek gyakoribbá válása.

Az író úgy látja, bár a gyerekek sokat tudnak a természetet érintő globális veszélyekről, a természettel való fizikai kapcsolat, a természethez fűződő bensőséges viszony egyre kevésbé adatik meg nekik. Sajnos ezt a felnőttek többségéről is elmondhatjuk. Sokan kívülállónak érzik magukat a természetben, pedig annak mi magunk is a szerves részei vagyunk.

játszani is engedd

Szülőként nagy szerepünk van abban, hogy milyen lesz a gyerek viszonya a természethez. Az általunk közvetített üzenetekkel, viselkedésmintákkal nagyban befolyásoljuk ezt.

Azt sugalljuk, hogy a természet koszos, a természet valami olyasmi, amitől félni kell, amit jobb csak a távolból figyelni? Vagy inkább azt, hogy a természetben lenni jó, és ahogy én, te is otthonosan érezheted benne magad?

Ha ezt szeretnénk közvetíteni, érdemes sokat túrázni, a mindennapokban is nyitott szemmel járni – például közelről megnézegetni a kertészkedés közben talált földigilisztát –, esőben pocsolyázni, vagy ahol biztonságos, minél többet mezítlábazni és fára mászni.

Pár perc, és a piócával is pajtáskodnak

Sevcsik András a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság királyréti látogatóközpontjának vezetőjeként közelről látja, hogyan viselkednek a gyerekek a természetben. Azt mondja,

azt, hogy egy gyerek hogyan működik a természetben, számos tényező befolyásolja. Például az, hogy mennyi idős.

„Az ovisok, az alsósok még abszolút otthon érzik magukat a természetben. A felsősökre az jellemző, hogy ha túlesünk a kamaszos bénázásokon, akkor az esetek nagy többségében az derül ki, hogy ezek a gyerekek iszonyú tájékozottak a környezet- és természetvédelmi kérdésekben, és szuper jól működnek a természetben.”

Ezeken a programokon a gyerekek nagy élvezettel gázolnak be a térdig érő gumicsizmában a vízbe, akkor is, ha combig elmerülnek benne. „Sokszor van pióca nálam, és amikor kiveszem az üvegből, általában a nagyobbaknál már elkezdődik a fújolás meg a bepánikolás, de két perc múlva az a lány, aki a legjobban irtózott a piócától, már a saját karján sétáltatja” – mondja Sevcsik András. A szakember úgy véli,

a gyerekek természet iránti érdeklődését akár már egyetlen foglalkozással fel lehet ébreszteni.

„Ezt bizonyítja, hogy számos olyan eset volt már, amikor a gyerekek arról beszélgettek a közös vizsgálódás után, hogy délután visszajönnek majd anyukájuk konyhai szűrőjével, hátha találnak még valami érdekes élőlényt.”

Manapság hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy mindent tudunk a világról. Hisz minden információt elérhetünk bármiről, bármikor. De ez csak illúzió, egy dimenzióit vesztett világ. Hisz mit ér az erdőről beszélni, olvasni, ha közben nem halljuk a madarak hangját, ha nem simíthatjuk végig az öreg tölgy törzsét, nem érezhetjük az avar illatát? Pedig milyen jó is ez! Hát, mutassuk meg a gyerekeinknek is!

Forrás: https://www.nlcafe.hu/csalad/20180826/gyerek-termeszet-mezitlab/