Folytatjuk sorozatunkat az idén már 91. életévében lévő Juhász Árpáddal, a világutazó filmes geológussal. Számos beszélgetésünk alkalmával elsősorban a jeges világokról mesélt, ám minduntalan előkerültek történetek a melegebb égövek hol kedves, hol veszélyes állatairól is. Ezeket szedtük most egy csokorba.
Sok barlangi kalandom volt, és a barlangokról azonnal beugranak a denevérek. A denevéreket védjük, fontos állatok, de azt nem mindenki tudja, hogy a denevéreknek két alapvető típusuk van. Vannak a kisebb, néha egészen apró denevérek, amelyek elsősorban rovarokat, szúnyogokat esznek, és vannak a trópusi területeken élő nagy testű, gyümölcsevő denevérek, szárnyaik, mint a kitárt karom. Ezeknek – szó, mi szó – nagyon csúnya ürülékük van. Ha az ember az indonéz vagy észak-ausztrál trópusi őserdőkben jár, könnyen kaphat a fejére egy ilyen lila színű nagy plecsnit, amit a növényevő denevéreknek köszönhet.
Háziállatok a ruhaszárítón
De milyen az ember: barátságot tud kötni az állatokkal. Balin például van egy falu, ahol az emberek együtt élnek a denevérekkel mint háziállatokkal. Ruhaszárítókhoz hasonlatos állványok vannak a házak előtt, és minden növényevő denevér tudja, hogy melyik állványra kell felcsimpaszkodnia. Ott lógnak, és várják, hogy a gazda egy puha ronggyal tisztára mossa, letörölgesse őket, és ezt hálásan fogadják. Nem döbbenetes?
Kapcsolódó bejegyzések
Újonnan felbukkanó kórokozók: a denevérek mint a koronavírus és az ebola „gazdái”
Az emberiség végre fellélegzett a koronavírusból, gondolhatnánk, ám a veszély nem múlt el. Az emberi terjeszkedés nyomán bármikor előfordulhat, hogy nagy pusztításra képes kórokozókkal kerülünk kapcsolatba. Ezen terjeszkedések egyik legkockázatosabb területe a legutóbbi időkig még háborítatlan erdők és barlangok világa, hiszen olyan gazdafajokat és mikrobákat rejtenek, amikre nem vagyunk felkészülve. Dr. Földvári Gáborral beszélgettünk az újonnan felbukkanó kórokozókról és hogy Magyarország mennyire veszélyeztetett általuk.
Van olyan település, úgyszintén például Balin, ahol az emberek a makákó majmokkal élnek együtt. Lakótársnak fogadják őket a házukba, pedig ezek igen szemtelen állatok. Ám az embereket sem kell félteni, pénzszerzésre használják a makákókat. Elmagyarázzák a turistáknak, hogy a tenyerükbe tett magot ne szorítsák az öklükben, mert a makákók akkor haraphatnak, vagy legalábbis durván próbálják kifeszíteni az ember ujjait, hogy hozzájussanak a zsákmányhoz. De ha az ember a nyitott tenyerén tartja az ajándékot, mondjuk, a makákók kedvenc csemegéjét, akkor a majom csak finoman odanyúl, és meg is simogathatja az ember.
Kapcsolódó bejegyzések
Zsigulival Skandináviában: Kalandozás Juhász Árpáddal a jávorszarvasok földjén
Folytatjuk sorozatunkat jégről és olvadásról a 90 éves geológussal, Juhász Árpáddal, aki arra vállalkozott, hogy felidéz néhány meghatározó élményt, amivel a gleccserek és magashegységek világában találkozott. Ebben a részben a hazai tudományos ismeretterjesztés doyenje Skandináviáról anekdotázik nekünk. Sokféle gleccseren voltam, a Greendex sorozatában eddig töredékéről meséltem csak. Az idő mély kútjából most előhalászom régi jeges […]
Hívatlan vendégként a denevérkolóniában
A denevérekre visszatérve: 1982–83-ban Kubában voltam egy magyar-kubai expedíción. Egy Fomento nevű helyen az volt az én dolgom, hogy bekússzak egy vízszintes barlangágba, vigyek magammal vízfestésre használt fluoreszcens festékanyagot, a társaim pedig a hegység peremén, különböző forrásoknál helyezkedtek el, és figyelték, hogy amikor én ennek a barlangnak a végén levő víznyelő üregbe beleöntöm a festett vizet, melyik hegylábi forrásban jelentkezik ez a nagyon jellegzetes, nagy hígításban is jól látható anyag.
Arra viszont nem gondoltam, hogy denevérek is élhetnek ebben a meglehetősen szűk vízszintes barlangüregben. Volt rajtam mondjuk bukósisak, de éppen csak akkora hely volt, hogy a vállammal befértem a lukba. És a szerencsétlen kis denevérek pedig úgy érezték, hogy én sarokba szorítottam őket, és százával próbáltak a nyakam és a vállam közötti kis résen kiférkőzni, kopogtak a sisakomon, nagy élmény volt, mondhatom.
Kapcsolódó bejegyzések
A denevérek és a madarak menthetik meg a szőlőültetvényeket
Az ökológiai gazdálkodás előnye a szőlőben is megmutatkozhat, ha hagyjuk.
Borneóról, a Clearwater nevű barlang környékéről is van denevéres élményem. Borneó északi része Malajziához tartozik – itt van Sabah és Sarawak –, a többi, nagyobb terület Indonézia. A legnagyobb barlangok a maláj részen vannak, a Clearwater barlang, a Lang barlang és még több másik, amelyeknek már a nevét is elfelejtettem.
Az egyik ilyen barlangüregben 3 millió denevér él. Ezek alkonyatkor óraműpontossággal kezdenek kiáramlani. Úgy néznek ki, mint amikor kiengedik a méheket egy kaptárból. Felhőszerűen kezdenek több millióan keringőzni, vadásszák a szúnyogokat. Kiszámolták, hogy isten tudja, hány tonna szúnyogot zabálnak meg egy-egy ilyen esti kirándulás során. Ugyanezt a hatalmas vadászatot láttam az Egyesült Államokban, Új-Mexikóban, a Karlsbad-barlangnál, ahol szintén többmilliós denevérpopuláció él.
Kapcsolódó bejegyzések
Az Eyjafjallajökull füstoszlopai és Katla, a gonosz boszorkány
Jég és olvadás, két kulcsszó, amelyek köré felfűztük a beszélgetést a „magyar David Attenborough-val”, Juhász Árpád geológussal. A hazai tudományos ismeretterjesztés doyenje arra vállalkozott, hogy felidéz nekünk néhányat azokból a meghatározó élményekből, amelyeket pályafutása során a hegyek és gleccserek kutatása során, utazásai közben átélt. Juhász Árpád a világ szinte minden szegletét bejárta a 20. század […]
Kígyó vacsorára és egy szerencsés ballépés
Nemcsak denevérek, más állatok is felbukkannak az ilyen és ehhez hasonló expedíciókon. Kubában az Escambray nevű trópusi középhegységben jártunk. Barakkokban laktunk, éjszaka priccseken feküdtünk, korhadt, öreg deszkákon, fene se tudta, lehetnek-e ott kígyók, vagy ezerlábúak, vagy valami más. Mi, magyarok általában a kígyóktól félünk ilyen helyeken. Ekkor tudtam meg, hogy Kubában nincsenek mérges kígyók. A természet valahogy úgy alakította ki, hogy legfeljebb, ha egy gondatlan gazda terráriumából kiszabadul egy mérges kígyó, akkor találkozhatunk ilyennel Kubában. A többiek ártatlan lények, a kétméteresek is, amelyek közül egy példány ott akkor meglátogatott minket. Nos, a kubai barlangász barátaink ezt a kétméteres kígyót megfogták, kifeszítették, a bőrét lehasították, utána kondérban megfőzték. Igazán semmilyen íze nem volt, és nem voltak nálunk fűszerek sem, de hát éhesek voltunk, megettük.
Volt ennél veszélyesebb találkozásom is kígyóval. Kelet-Afrikában voltunk, mégpedig Tanzániában egy hosszabb tudományos expedíción, amely Teleki Sámuel útját követte, aki 1886 és 1888 között első európaiként járt Kenya északi régiójában. Fölfedezte a Turkana-tavat, amelyet akkor Rudolf trónörökösről nevezett el, és eljutott az etióp határig, ahol a tavat, amelyik mára már teljesen kiszáradt, Stefánia hercegnőről nevezte el. Azóta már mindkét magyar nevet eltüntették a térképről, a Rudolf-tó a helyi turkana törzsről kapta új nevét, az északi, sós, szikes síkságot pedig, ahol valamikor a Stefánia-tó volt, most Csev-Bahirnak hívják, ami amhara nyelven sós tavat jelent. Át lehet rajta sétálni Etiópiába, senki nem őrzi ott a határt.
Kapcsolódó bejegyzések
Magyar javaslat alapján valósulhat meg a szennyvízkezelés egész Afrikában
Áder János, a fenntarthatósági rendezvény fővédnöke előadásában Afrika vízellátásának költségeiről beszélt.
De hogy miért mesélem ezt? Mert a tanzániai esőerdőben mentünk libasorban, én mentem az élen, és ahelyett, hogy a lábam elé néztem volna, mint egy normális ember az esőerdőben, visszafelé fordulva dumáltam a társaimhoz. Amikor újra irányba fordultam, és a testsúlyomat már vittem előre a következő lépéshez, hiába láttam magam előtt egy kígyót, már nem tudtam visszahúzni a lábamat, ráléptem. Rémületemben nagyot ugrottam, de olyan szerencsés voltam, hogy pont a nyakánál léphettem rá, így nem tudott megmarni.
Igazából föl se fogtam, hogy mi történt. Mögöttem helybeliek jöttek, egy tanzániai ornitológus, Charlie – később ő lett Tanzánia oktatási minisztere – és egy botanikus, William, aki velünk tartott a tanzániai szakaszon. Na, ők látták, hogy a kígyó egy zöld mamba volt. Azt mondták nekem, hogy „Babu – mert a babu szuahéli közvetítőnyelven nagypapát vagy általában tiszteletreméltó öregembert jelent –, te most megkezdted a második életedet. Ráléptél egy zöld mambára, és az nem mart meg! Ez a csodák kategóriájába tartozik!” Mire azt feleltem nekik (csak ezt angolul nem lehetett jól visszaadni), hogy ez bizonyára egy bamba mamba volt.
Fotók: Canva
