Október közepén látogattunk el a Hortobágyra, ahol dr. Déri János, a Hortobágyi Madárkórház vezetője látott minket vendégül. A tartalmas nap során bepillantást nyerhettünk a madárgyógyítás és -rehabilitáció világába, és a természet egyik csodájának, a darvak vonulásának is tanúi lehettünk.
Olvassa, tanulja az ember Petőfi versét, aztán ismerősöktől is, természetfilmekben is hallja, milyen ott, de amíg nem megy el az Alföldre, nem fogja érteni, mit jelent „a rónák végtelenje”. Számomra legalábbis teljesen letaglózó élmény volt a távolba tekinteni, ugyanis – bár az országban sok helyen megfordultam már – az Alföld eddig szinte teljesen kimaradt. Ezért is vártam izgatottam a túrát, meg azért, mert amikor Déri doktorral a Holnapután című podcastunkban beszélgettem, teljesen magával ragadott a Madárkórház története.
A Doki: legtöbben így hivatkoznak Déri Jánosra, aki, úgy tűnt, mindenkit ismer a Hortobágyon. Ez persze nem véletlen, hiszen több mint 30 éve gyógyítja a környék állatait, illetve a hozzá érkező madarakat. Ahogy mesélte, az elején, a ’80-as évek közepén még nem a vadmadarak gyógyítása határozta meg mindennapjait, hanem az általános állatorvosi feladatok ellátása. Az évek alatt viszont fokozatosan a küldetésévé vált a madarak gyógyítása. Így született meg az 1990-es évekre a Madárkórház, mely azóta is folyamatosan fejlődik és bővül.
Épphogy átgurulunk a messze földön híres Kilenclyukú hídon, az út mellett, jobb kéz felől megpillantjuk a kórházat és a hozzá tartozó röpdéket. Hétfő lévén a parkolóban bőven van hely, de ahogy mondják, a hétvégéken, például daruvonulás idején, egy gombostűt sem lehet leejteni, annyi a látogató.
A kórház épületének története nem a madarakkal kezdődött. Az 1950-es évek elejétől a Hortobágyon 12 kényszermunkatábort alakítottak ki, ahova többek között értelmiségiek és kuláknak nyilvánított parasztok kerültek. A magyar Gulágnak is hívott táborok egyike volt a két nagyobb részből álló Borsósi kényszermunkatábor. A Borsósi I. tábor bázisát egy egykori gépszínből átalakított épület adta, ahol a tábor kicsit több mint egyéves fennállása alatt több százan tengették életüket. Az itt elszállásolt deportáltak zömét Miskolcról hurcolták el. A többi tábor épületeinek jelentős részét később elbontották, a Borsósi I. viszont megmaradt. Ma ebben az épületben működik a Madárkórház. A múltról kívül emléktábla tanúskodik, bent pedig az itt raboskodók történetét és neveit találjuk a csupasz téglákra festve.
A körbevezetés elején a kórház kiállítóterében megismerkedünk a madarakra leselkedő leggyakoribb veszélyekkel. Ezekben közös, hogy leginkább mi, emberek tehetünk róluk, ahogy Déri doktor mondja, civilizációs ártalmak. A legnagyobb veszélyt a lakott területen kívüli, úgynevezett középfeszültségű vezetékek jelentik, melyek jellemzően halálos áramütéssel büntetik a velük kapcsolatba kerülő madarakat. Amelyik átmenetileg túl is éli, olyan sérüléseket szerez, melyek miatt gyors ellátás hiányában ugyancsak elpusztul. Szintén nagy problémát jelentenek a mérgezések, melyek nem feltétlenül szándékosak – bár sajnos utóbbiról is hallani bőven –, valamint a közlekedési balesetek.
Pont mint a Vészhelyzetben
Déri doktor épp Budapestről érkezett. Terepjárója tömve van cipősdobozokkal. Ahogy meséli, heti 1–2-szer megteszi az utat a fővárosba, mikor hogy jön ki a lépés, de a dobozok távolsági busszal és egyéb módokon is érkeznek hozzá. No, persze nem azért, mert cipőrajongó; a sérült madarak zöme – legalábbis, amelyik belefér – a legnagyobb biztonságban és nyugalomban így tud eljutni a kórházba. Elég, ha néhány apró szellőzőnyílás van a dobozon, egyébként a szinte teljes sötétség pont megfelelő.
Az aktuális szállítmányt asszisztense segít behordani a vizsgálóba, ahol érkezés után rögtön kezdődik a kivizsgálás. Hirtelen olyan, mintha egy filmbe csöppentünk volna, pont úgy, mint a Vészhelyzetben: a páciensek futószalagon kerülnek Déri doktor szakértő kezei közé, gyors diagnózis, aztán ahol kell, rögtön megtörténik a beavatkozás is. A mai nap kis betegei között volt macska fogta cinege, törött szárnyú héja, sérült vörösbegy, de még városi galamb is. Bizony, itt nincs kettős mérce, minden madár egyenlő. Miközben az egyébként szép mintájú galamb sérült lábára felkerül a betadinos párakötés, Déri doktor elmondja, hogy a városi galambok egyik leggyakoribb sérülése a láb, vagy a láb egy részének elvesztése.
Így veszítik el lábukat a városi galambok: a gyakori sérülés mögött, bármilyen meglepő, elsősorban az emberi hajszálak állnak. A levegőben szinte láthatatlanul vitorlázó haj a madár lábára tekeredve fokozatosan elszorítja a vérkeringést az érintett végtagrészben, míg az végül elhal.
Miközben a vizsgálatot és a műtéteket figyeljük, a körülöttünk lévő kórtermekben lábadoznak a még kezelés vagy megfigyelés alatt álló madarak. Csak mi látjuk őket, a tükröződő üveg mögül a madarak nem látnak ki: ez azért fontos, hogy ne zavarjuk őket feleslegesen, de főleg, hogy ne szokják meg az ember jelenlétét. Ez nagyon fontos, mert alapfeltétele annak, hogy a gyógyulás után az állatoknak esélyük legyen újra visszatérni a vadonba. Végeredményben ez az intézmény egyik fő célja.
Kapcsolódó bejegyzések
Akinek tízezrek köszönhetik az életüket: Madárdoktor a pusztáról – Podcast
Holnapután című műsorunk aktuális vendége dr. Déri János, az intézmény alapító igazgatója volt. A doktor mesélt a kezdetekről és a Madárkórház jelenéről, a vadmadarakra leselkedő veszélyekről, arról, hogy mit kell tennünk, ha sérült madárral találkozunk, és arról is, hogy mit lenne érdemes megtanulnunk szárnyas barátainkról.
Vannak, akik mennek. Vannak, akik maradnak.
Azok a betegek, akik már kellően jó állapotban vannak, a kültéri röpdék valamelyikébe kerülnek. Persze, ez sem találomra megy: ahogy Déri János podcastunkban is elmondta, az elhelyezéskor mérlegelik, hogy milyen állapotban van a madár, és hol tudna a leggyorsabban fejlődni. Olyan helyre kerül, ahol a madarak között jellemzően igen erős hierarchia legaljáról indul, hogy a természetben megszokott folytonos küzdelem árán juthasson csak feljebb. Az állatok vad természetének megőrzése és erősítése az egyik legfontosabb feltétele későbbi szabadon engedésüknek.
Vannak olyan madarak is, akik a természetben már nem élnének túl. A felépülésük után is röpképtelen madarak életük hátralévő részét az intézményben töltik, ahol megfelelően gondoskodnak róluk, illetve a visszavadítási folyamat részeként segíthetnek azon társaiknak, akiknek még van esélyük a szabad életre.
A kórház meglátogatása mellett az idei – világrekord – daruvonulás volt az, ami a Hortobágyra hozott minket. Ha viszont tavasszal, március 15-én vagy a nyár végén, augusztus 20-án érkeztünk volna, akkor a gyógyult gólyák szabadon engedését figyelhettük volna meg, ami mára több mint 20 éves hagyomány. A többi madarat jellemzően tavasszal engedik szabadon, hogy élelemben gazdag időszakban térhessenek vissza a vadonba, ezzel növelve túlélésük esélyét.
Kapcsolódó bejegyzések
Világrekord daruvonulás a Hortobágyon
Új világrekord született a Hortobágyon, közel kétszázezer daru tartózkodik a térségben.
A legnagyobb röpdébe a látogatók is bemehetnek. Ide azok a madarak kerülnek, akik már közel állnak ahhoz, hogy visszatérjenek a természetbe. Az emberi jelenlét itt nem probléma, hanem segítség. A röpdében kialakított kilátó a legmagasabb pont, tehát a hierarchia tetején lévő madarak pihenőhelye; az ide felsétáló látogatóktól megijedő madarak megtanulják, hogy az ember nem a barátjuk, vigyázni kell vele. Ugyanezt a célt szolgálja az áramvezetéket imitáló villanypásztor, mely egy villanyoszlopról indul. Amikor megcsípi a rászálló madarakat az áram, megtanulják, hogy a vezetékre ülni nem kellemes dolog. Míg azonban itt komoly sérülés nélkül szereznek tapasztalatot, a szabadban akár az első találkozás is halálos lehet.
Minden segítség jól jön
Látogatásunk végén a doktor még irányba állított minket az egyik legjobb helyi csárda felé, merthogy errefelé főleg ilyeneket találni. Az egykori útkaparó házából kialakított Kaparó csárdában legalább olyan szívélyes vendéglátásban részesültünk, mint a Madárkórházban, a doktor viszont már nem tudott velünk tartani. Már bőven este volt, amikor még nekilátott a tervezett műtéteknek, és ki tudja, meddig gyógyította a madarakat. Így aztán már csak nélküle tudtuk megbeszélni, hogy milyen lenyűgöző az a munka, amit végeznek. Teszik ezt ráadásul úgy, hogy egyetlen forint állami vagy önkormányzati támogatást sem kapnak.
A működésüket elsősorban magánadományokból és az 1%-os felajánlásokból fedezik, de ahogy Déri János mondja, szívesen fogadnak tárgyi felajánlásokat is, és az önkéntes munka is nagy segítséget jelent. Havonta jelenik meg az ingyenesen elérhető Pusztadoktor című újság, melyben beszámolnak az aktuális eseményekről, illetve találunk benne egy sárga csekket is. Ha tudjuk, érdemes feladni, jó helyre megy.
