Folytatjuk sorozatunkat jégről és olvadásról a 90 éves geológussal, Juhász Árpáddal, aki arra vállalkozott, hogy felidéz néhány meghatározó élményt, amivel a gleccserek és magashegységek világában találkozott. Ebben a részben a hazai tudományos ismeretterjesztés doyenje Skandináviáról anekdotázik nekünk.
Sokféle gleccseren voltam, a Greendex sorozatában eddig töredékéről meséltem csak. Az idő mély kútjából most előhalászom régi jeges élményeimet. Például amikor 1974-ben elmentünk Zsigulival Nordkappra, Európa északi fokára. Utunkba esett a Jostedalsbreen, ami Norvégia, sőt egész Észak-Európa legnagyobb jégpajzsa.
Kép: canva
Amikor „gleccsert” mondunk, a gleccser szó alatt egyformán értünk valamiféle olyan nagy, jéggel borított fennsíkot, ahol nem látszanak jégfolyóágak, hanem az egész egy nagy kupola, ilyen például az Elbrusz. És van olyan, mint éppen Norvégiában a Jostedalsbreen – a breen norvégul gleccsert jelent –, aminek jégfolyam-leágazásai vannak. Tulajdonképpen ez utóbbit képzeli az átlagember gleccsernek.
Hogyan mérjük meg, mennyit halad egy gleccser?
Amikor 1974-ben a feleségemmel útnak indultam, kiszúrtam, hogy a Jostedalsbreennél jobbra-balra számos kiágazó gleccser fut. Az egyik különösen vadnak tűnt: ez volt a Nigardsbreen. (A Jostedalsbreennek közel 50 gelccserkarja van – a szerk.) Amikor odaértünk, egy lélek nem volt arrafele. A gleccser lábánál egy hatalmas olvadékvíz-tavat találtunk. A feleségem nem tudott sziklát és jeget mászni. soha életében nem próbálkozott vele, úgyhogy ő letáborozott, én pedig nekifogtam annak az őrültségnek, amit normális ember nem csinál: teljesen egyedül, mindenféle kötélbiztosítás nélkül indultam fel a Nigardsbreenre.
Kapcsolódó bejegyzések
Zokniban a hegyen – Juhász Árpád első gleccsermászása
Juhász Árpád, a hazai tudományos ismeretterjesztés doyenje cikksorozatban meséli el a Greendexen a geológia hőskorából származó élményeit. Az első rész a Dachstein-gleccserről szól.
A gleccser homlokfala borzalmasan mély, 50-60 méter mélységű szakadékokkal volt szétszabdalva. Az egyik szélén lévő kis bütyökről át kellett ugranom a másikra, hogy továbbhaladhassak. Ha az ember megcsúszik, neki annyi, soha onnan ki nem hozzák. Végül följutottam az Austerdalsbreen fennsíkra. Ott egy hordót meg különféle deszkadarabokat találtam, valószínűleg repülőgépről dobhatták le, mégpedig azért, mert ahogy azok a jéggel együtt sodródnak lefele, annak alapján ki lehet számítani, hogy egy adott időintervallum alatt mennyit haladt egy gleccser.
Már 200 éve is tettek ki ilyen mérőket a svájci Gorner gleccseren. Köveket raktak le egy vízszintes vonal mentén, és azt figyelték meg, hogy ezek a kődarabok később nem egyenes vonalban sorakoznak, hanem a gleccser mozgásának megfelelően a peremek általában lemaradnak, a gleccserek közepén pedig a jég jobban nyomult előre. Ennek alapján ki tudták számítani azt, hogy milyen szerepet játszik a súrlódás egy gleccser mozgásában, mert amikor a jég lefele halad egy hegyoldalon, akkor a kőzetfalakhoz mindkét oldalon simul, súrlódik, és ugyanakkor a talpán is súrlódik az aljzat kőzeteivel.
Kép: canva
Ám bonyolítja a helyzetet, hogy nyáron olvadékvizek indulnak el a gleccser jege alatt, tehát a kőzetfelszín és a jég között, amelyek felgyorsítják a jég mozgását. Ezt azért érdemes külön kiemelnem, mert ennél az említett Nigardsbreennél körülbelül 10 évvel később visszatérve nagy meglepetés fogadott. A globális felmelegedés miatt egy kiterjedtebb méretű olvadékvíztavat vártam, és ezzel egyidejűleg a gleccser visszahúzódását, ehelyett a gleccser teljes hossza megnyúlt, és kitöltötte a korábbi olvadékvíztavat. Mivel magyarázható ez? A gleccser megfolyásával, azaz a jég alatt az olvadékvíz csúszópályát hozott létre, és így nem a normális, néhány méter per év sebesség érvényesült, hanem lecsúszott a vízen a gleccser – ezt gleccserfolyásnak hívják egyébként.
Kapcsolódó bejegyzések
Az Eyjafjallajökull füstoszlopai és Katla, a gonosz boszorkány
Jég és olvadás, két kulcsszó, amelyek köré felfűztük a beszélgetést a „magyar David Attenborough-val”, Juhász Árpád geológussal. A hazai tudományos ismeretterjesztés doyenje arra vállalkozott, hogy felidéz nekünk néhányat azokból a meghatározó élményekből, amelyeket pályafutása során a hegyek és gleccserek kutatása során, utazásai közben átélt. Juhász Árpád a világ szinte minden szegletét bejárta a 20. század […]
Árulkodó felszínváltozások az olvadó jég miatt
Ha az ember már Skandináviában van, érdemes egy kicsit a múltba is visszatekinteni. Tudniillik valamikor a jégkorban az egész Skandináv-félszigetet nagyjából 2 km vastagságú jégpáncél fedte. Azt gondolná az ember, hogy a jégnek nincs olyan hatalmas nyomása, hogy a kőzetaljzatot belenyomja a mélyebb rétegekbe. De mégis ez történt, és miután a jégkor végén, körülbelül tízezer éve ez a jégpáncél elkezdett olvadni, a nagy nyomás alól felszabadulva a földkéreg, mint valami úszótest, elkezdett emelkedni.
Tudják, ki volt az első tudós, aki fölfigyelt erre? Hát nem a gleccserkutatásról volt híres az illető, hanem hogy a hőmérő fokait róla nevezték el. Celsiusról van szó, aki kiszúrta, hogy a Balti-tenger fél-édesvízi nyúlványának számító Botteni-öböl nyugati, svéd és norvég oldalán teraszok vannak, és egész magasan a Botteni-öböl felszíne felett egyes teraszokon több száz éves csónakroncsokat talált. Ez azt jelentette, hogy az emberi történelem során egész más morfológiai viszonyok voltak ezen a vidéken.
Ezt egyébként máshogy is észre lehetett venni. Egyszer elmentem a finn Oului Egyetem kutatóival a Botteni-öböl egy kis szigetére. Ez a sziget csak 1300-ban bukkant fel a vízből, addig nem látszott ott más, csak a víztükör. A Botteni-öböl vize csak 6-8 ezrelék nátrium-kloridot tartalmaz, tehát kifejezetten “édesvizűnek” számít – az óceánok az átlagos sótartalma 33 és 35 ezrelék között mozog. Az egyetem hallgatói (mostanra már primitív módszernek számító) luftballonokat küldtek föl minden évben, és egyszerűen lefotózták, hogy ez a sziget évről-évre hogyan növekszik. Egy fél évezred alatt a sziget közepén már több száz éves fák nőttek, és jávorszarvasokat is megfigyeltek már ezen a tengerből született szigeten. Elképesztő, hogy kerültek oda, bár tény, hogy a jávorszarvasok kiválóan tudnak úszni, és gyönyörűen tudnak a szélesen szétterülő patáikkal süppedő, zsombékos, mocsaras területeken is közlekedni.
Kapcsolódó bejegyzések
A Chimborazo a kialudt vulkánok csimborasszója!
Azt hiszed, tudod, melyik a világ legmagasabb hegye? A válasz nem egyértelmű, ugyanis a legfontosabb kérdés az, hogy mihez képest a legmagasabb.
Jávorok filmezése egy szúnyogos reggelen
Nekem ezt Alaszkában sikerült le is fotóznom, méghozzá egy elég komikus szituációban. Kibújtam reggel a sátramból – az ember ilyenkor hessegeti a szúnyogokat meg a legyeket, mert mind a kettőből igen sok van (de érdekes, egyszer a szúnyog sok, máskor a légy) -, és tőlünk egy 20 méterre a kemping partjától volt egy kis mocsaras tó. Minthogyha csak az én kamerámnak akarnának kedveskedni, jött egy jávorszarvas mama egy fiatal borjúval, a mama ment előre, és mutatta, hogy merre keresse a borjú a kevésbé mély részeket. Paskolta a vizet, így méregette a lábával a vízmélységet. Gyönyörű a felvétel, ahogy ez a kis állat követi a mamáját, és végül át is jut a túlsó partra, és micsoda öröm neki, hogy újra száraz követ talál a talpa alatt. Csodálatos érzés volt mindezt végignézni és megörökíteni.
Kép: canva
A jávorszarvasok egyébként az amerikai szarvasok között a legnagyobb termetűek, és emlékszem még olyan indián olvasmányomra, amikor az indián nőt megölte a jávorszarvas, mert a férj távollétében nem tudott védekezni. Bizony a jávorszarvas nem kíméli az embert, ha esetleg útjába kerülünk és rossz kedve van vagy ha ott van a borja. Minden állat akkor veszélyes leginkább.
Kapcsolódó bejegyzések
„Rohamosan olvadnak a gleccserek!” Juhász Árpád – Podcast
A klímaváltozás konkrét fizikai jeleket produkál. Vajon hogy áll most a gleccserek helyzete?
A jégkorszak nem csupán pár hideg évszázadot jelent
A jégtől most kicsit elkanyarodtam, de ha visszatérek a Skandináv-hegységhez és a Jostedalsbreenhez, el kell mondjam, ez nem a jégkorszak maradványa, hanem már az emberi történelem középkorának a terméke. Nem szabad összekeverni a jégkorszaknak a különböző nagyon hideg és viszonylagosan meleg periódusait azzal, ami az emberi történelem alatt bekövetkezett.
A jégkor utolsó eljegesedési periódusa Észak-Amerikában nagyjából 11 ezer éve ért véget, Európában, Ázsiában pedig inkább 10 ezer éve. Ekkora kezdődött el az a hatalmas olvadási folyamat, ami során az Európát északról egészen a Kárpátokig beborító összefüggő jégpáncél fokozatosan visszavonult. Ugyanez megtörtént Amerikában a Nagy-tavaktól kezdve föl egészen az alaszkai régióig. Viszont ez a legutolsó ilyen eljegesedés hátrahagyta az akkori legnagyobb kiterjedést jelző kőlerakódásokat, ezeket végmorénáknak hívják. Ezeket a végmorénákat, amiket a jégkor végi olvadás hagyott hátra, nem szabad összetéveszteni azokkal a végmorénákkal, amiket az emberi történelem alatt növekedett gleccserek hagytak hátra.
Kapcsolódó bejegyzések
Gleccserolvadás: mi van akkor, ha rossz volt a matek?
A klímaváltozással kapcsolatos tudásunk nagyrészt matematikai modelleken alapul. Nemrég azonban – egy, a Science-ben megjelent cikk kapcsán – felmerült, hogy mi van akkor, ha az eddigi számítások jócskán alábecsülték a melegedő tengervíz hatását a tengerbe folyó gleccserekre.
Nagyjából a XIII. században drámai lehűlés következett be, nemcsak Európában, hanem glóbusz-szerte, és főleg a hegyvidékeken nőni kezdtek a gleccserek. Az egész Alpok jégpáncélba burkolózott, legnagyobb kiterjedését 1850 körül érte el a jég. Nagyjából fél évezreden keresztül tartott ez a sanyarú, hideg időszak, amit a lakosság éhínségekkel, komoly nehézségek során élt túl.
Ma sem tudjuk pontosan, miért, de nagyjából az ipari forradalom kezdetével egy időben globális felmelegedési folyamat kezdődött. Svájcban és Ausztriában az emberek egy cövekekkel mindig megjelölték, hogy egy adott évben hol volt éppen a jég határa, így egy hihetetlen pontos adattárat őrzött meg egy-egy település emlékezete. Ez alapján pontosan kiszámítható, hogy egy adott időintervallum alatt mennyi jég olvadt el egy-egy helyen. Például Grossglocknernél, ami egy viszonylag kicsi és jelentéktelen osztrák gleccser, másfél évszázad alatt másfél milliárd köbméter jég olvadt el – és ez semmi azokhoz képest, amiket a világban másutt tapasztalhatunk.
Kiemelt kép: canva
