A különböző zsákmányállatok bizonyos testrészeinek gyűjtése egyidősnek mondható az emberiség első vadászataival, a trófeákat övező, vetélkedésre, versengésre épülő kultusz azonban jóval később alakult ki. A túlzásba vitt trófeaszerzés hátrányos lehet a vadgazdálkodásra nézve. Erről mesélt nekünk dr. Péti Miklós nyugdíjas erdőmérnök, egykori területes vadásztársasági tag, aki korábban hosszú időt töltött sportvadászattal.
Őseink túlélését nagymértékben meghatározta a vadászat. Az ősember még főként azért ejtette el a kiszemelt zsákmányállatokat, hogy a húsukkal táplálja önmagát és közvetlen közösségét, a prémek pedig ruházatként szolgáltak, melegen tartották viselőjük testét a hideg időszakokban. Már az őskorban is előfordult, hogy az állat bizonyos testrészeit a vadászó férfiak a teljesítményüket kifejező szimbólumként használták.
Ékszerként, díszként viselték őket magukon, esetleg a ruházatukon, olykor babonából, a rossz dolgokat távol tartó talizmánként alkalmazták a különböző csontokat, fogakat, karmokat és agyarakat. A görög eredetű trófea szó jelentése ‘győzelmi jelkép’. A trófeák körüli versengés kultusza azonban az emberiség történetében sokáig nem jelentkezett számottevő mértékben, ám végül a német nyelvterületek és az angol világbirodalom arisztokratáinak hatására futótűzként terjedt el az egész világon.
Kapcsolódó bejegyzések
A vadászat nem az ölésről szól – 1. rész
A vadászati kultúra a többség számára identitásképző, meghatározó és összetartó erő.
De miért gyűjt valaki trófeákat?
Dr. Péti Miklós véleménye szerint a trófeára manapság már elsősorban emlékként tekintenek a vadászok, amelynek révén felidézhetik egy-egy izgalmasabb vadászkaland élményét. Kezdetben az ember azért vadászott, hogy legyen mit ennie, a hús mellett azonban a vad egyéb „alkatrészeit” is felhasználta. Az északi népek például nagyon sok fegyvert készítettek az állatok agyarából, emellett azonban az állati csontokból a hétköznapokban alkalmazható tárgyakat is ki lehetett alakítani. Fésűt, gombokat faragtak belőlük, az állati bőröket pedig ruházatként, lábbeliként hasznosították.
A később trófeaként kezelt állati részeket tehát őseink elsősorban ugyanolyan praktikus funkciójúvá tették, mint a húst, a prémet vagy a bőrt. Ebből fokozatosan alakult ki az a kultusz, amely már az agancsot, az agyarat, a koponyát győzelmi szimbólumként kezelte, és azt hirdette a többi vadász számára, hogy tulajdonosuk, vagyis az állat elejtője milyen ügyes, leleményes a szakterületén, hiszen még egy kifejezetten veszélyesnek számító vaddal is sikerült elbánnia. A bennszülött vadászok gyakran magukra öltötték a medve vagy az oroszlán bundáját, kifejezve a közösség többi tagja számára, hogy ők is legalább olyan erősek, ha nem erősebbek, mint a becserkészett, majd elejtett vad.
Fotó: Canva
A 16–18. századra ez a szokás némiképp átalakult, és a trófea inkább a nemesek, a főúri vadászok számára vált fontossá. Ha sikerült elejteniük egy hatalmas termetű, óriási aganccsal rendelkező szarvasbikát vagy szép bőrű bölényt, akkor a vad fejdíszét rendszerint kiakasztották a kastélyuk központi helyiségében, a bölénybőrből készült szőnyeget pedig kiterítették, büszkén hirdetve látogatóiknak vadászati teljesítményüket. Ez a modernkori trófeakultusz alapja, amelynek már része a társadalmi pozíció, hiszen ma már vagyoni helyzet kérdése is, hogy ki milyen vadra tud vadászni.
Fotó: Canva
A trófea megszerzéséhez jó esetben hosszú út vezet
Dr. Péti Miklós szerint fontos hangsúlyozni, hogy a vadászat elsősorban nem a trófeákért megy. A vadásztársasági tagoknak végig kell járniuk a ranglétrát ahhoz, hogy végül elejthessenek egy igazi trófeás vadat. Egy kezdő vadász főként tarvadra vadászhat, amelynek nincs trófeája, később azonban, bizonyos szintű gyakorlati tudás megszerzése után érdemessé válhat arra, hogy engedélyt kapjon a vadásztársaságtól egy trófeás vad kilövésére, amivel aztán a szépen kikészített agancsos koponya révén már büszkélkedni is lehet.
A ranglétra azonban sajnos megkerülhető. Az, aki betöltötte a 18. életévét, rendelkezik érvényes vadászati jogosítvánnyal, valamint megfelelő mennyiségű pénzzel, és nem vadásztársasági tag, akár azonnal mehet a komolyabb bikákra. Ez a gyakorlat azonban hiába szabályos, etikusnak nehezen nevezhető, hiszen hiányzik belőle az az alázat, tisztelet a természet működése iránt, amit más vadászok a ranglétra végigjárása során fokozatosan elsajátítanak.
Fotó: Canva
A trófeás vad elejtése nem öncélú dolog
Sokan – például állatvédelmi szempontok alapján – azt gondolhatják, hogy a trófeás vad vadászata mára idejétmúlttá vált, és csupán egy régi korokból velünk maradt kegyetlen és barbár szokás. Ez azonban tévhit. Dr. Péti Miklós kiemelte, hogy a vadászat nemcsak a vadász személyes teljesítményéről szól, hanem közhaszna is van. A trófeás vadakat meghatározott számban ki kell lőni a vadgazdálkodás fenntartható működtetése érdekében, a túlszaporulat megelőzése, az eredményes vadkárelhárítás és nem utolsó sorban a vadásztársaság bevételeinek növelése céljából. Mivel így is, úgy is gyéríteni kell bizonyos állatfajok létszámát, az, aki a kilőtt példányoknak még a trófeáját is hasznosítja, összeköti a kellemeset a hasznossal.
Az idős, hatalmas és szép trófeával rendelkező szarvasbikák mellett a vadászoknak kötelező kilőniük a kijelölt teheneket, valamint a selejtvadnak nevezett, nem olyan ékes vagy éppen hibásan fejlődött trófeát viselő példányokat is, mert ha ezt nem tennék, az káros következményekkel járna. Amennyiben egy vadász hosszú távon és eredményesen közreműködik az utóbbi két vadtípus gyérítésében, a vadásztársaság jutalmul felajánlhat neki egy igazán szép és már komolyabb szinteken értékesíthető állatot, amelynek trófeáját az elejtés emlékeként, de akár büszkesége tárgyaként is kifüggesztheti a falára. Az egykori sportvadász szerint a gond azzal van, ha valaki kizárólag a trófeás vadakat célozza, a többiről pedig tudomást sem vesz, hiszen ezzel csak részben támogatja a vadászat közhasznú funkcióját, trófeagyűjtő tevékenysége pedig inkább öncélú.
Kapcsolódó bejegyzések
A vadászat nem az ölésről szól – II. rész
Annak, aki nem vadász, nem kell feltétlenül minden apró részletet ismernie. Most egy csokorban bemutatjuk a legfontosabbakat.
Miként kerülhet jogszerűen a tulajdonunkba egy trófea?
Dr. Péti Miklóstól megtudtuk, hogy a trófeákat minden esetben bírálat alá kell vonni. Ennek eredményeként a trófeáról hatósági bizonyítványt, vagyis egy trófeabírálati lapot állítanak ki, melyen szerepel az elejtett állat fajmegjelölése, az elejtője neve, az elejtés ideje, a trófea egyéb adatai, illetve a minősítése is. Ez utóbbinak főként a későbbi vadászatokra nézve vannak következményei, mert azt, aki túl sok hibás minősítésű trófeás vadat lő, egy darabig nem engedik a szóban forgó vadfajra vadászni. A nyugdíjas erdőmérnök viszont rámutatott arra is, hogy nem szabad túl szigorúan bírálni az egyes trófeákat, hiszen ez azt eredményezheti, hogy sok olyan fiatal bika marad bent a rendszerben, amelyekkel – félve a bírálattól – a vadászok nem foglalkoznak, holott már régen ki kellett volna lőni őket az állomány minőségének javítása érdekében.
A trófeára – általában a koponyacsont alsó oldalára, vagyis a szájpadláscsontra – rákerül a trófeabíráló bizottság egyedi bélyegzője. Egy olyan szarvasagancs, dámlapát, mufloncsiga vagy külföldi vadászat során szerzett zergekampó, amelyen nem található ilyen megjelölés, illegálisan, a törvényes utat megkerülve jutott az illető birtokába. Az ilyen trófeának semmi keresnivalója a dicsőségfalon, hiszen a nem jogszerűen szerzett állati eredetű tárgy birtoklása bűncselekménynek számít.
Fotó: Greendex
Hogyan készül egy trófea?
Előfordul, hogy egy elejtett vad koponyájára a bírálat után visszahúzzák a bőrt, és úgy teszik ki a falra a kikészített állatfejet, mintha az abból kémlelne ki, ám hazánkban nem ez a legjellemzőbb módszer. Míg a szarvasféléknek az agancsát, valamint a felső koponyarészét készítik ki, a vaddisznónak többnyire csak az agyarait, a ragadozóknak a koponyáját, ritkábban a bőrét kezelik trófeaként, a kisebb testű állatokat, madarakat pedig általában kitömött állapotban szokták kihelyezni a vadászok az otthonukban.
Az elejtett vad koponyacsontját először kifőzik, megtisztítják és kifehérítik, majd szerényebb vagy díszesebb, igényesen megmunkált, kifaragott alátétre erősítik. Ezt követően, amikor a bírálat is megtörtént, a sikeres vadászatot tanúsító dísz mehet is a falra, esetleg az évente rendezett országos és világszintű kiállításokra, mustrákra. Amennyiben a trófea különleges minőségű vagy magas pontszámú, rekordokat is dönthet. Dr. Péti Miklós hangsúlyozza, hogy nem helyes, ha valaki kizárólag ezért vadászik, hiszen ez – ahogy már szó volt róla – nem egyeztethető össze a vadászat etikájával, valamint a vadgazdálkodás és a természet igényeivel.
A fenntarthatósággal és azzal, hogy mi mit tehetünk bolygónk védelméért, a Planet Budapest 2023 Fenntarthatósági Expó kiemelten foglalkozott.
Kiemelt kép: Canva
