Jég és olvadás, két kulcsszó, amelyek köré felfűzzük a beszélgetést a következő hónapokban az idén 90 éves geológussal, Juhász Árpáddal. A hazai tudományos ismeretterjesztés doyenje arra vállalkozott, hogy felidéz nekünk néhányat azokból a meghatározó élményekből, amelyeket pályafutása során a gleccserek és magashegységek kutatása során megtapasztalt. Élményeiből szórakoztató és okulásul szolgáló történetek egyaránt kerekedtek. 

Az első cikkben Juhász Árpád életének első gleccsermászását mutatjuk be a tudós elbeszélésében, amely betekintés a magashegyi jég akkori állapotába, nem mellesleg egy letűnt kor viszonyaiba is. 

A Dachstein-gleccser, amely a Dachstein-masszívum része, Ausztria egyik legismertebb és leglátványosabb gleccsere. A stájerországi Ramsau am Dachstein település közelében található, és 2700 méterével az osztrák Alpok egyik legmagasabban fekvő pontja. A gleccser lenyűgöző természeti adottságai, jégbarlangjai és a környező túraútvonalak évente turisták ezreit vonzzák.

Amikor én az 50-es években egyetemista voltam, el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer egy vulkánra fölmászhatunk, vagy a jövőben valaha gleccsert láthatunk. Aztán eltelt pár év, és 1963-ban, 28 éves koromban följutottam életem első gleccserére, az ausztriai Dachsteinre. 

Kapcsolódó bejegyzések

Magashegységek Magyarországhoz közel – Hová menj túrázni? I. rész

Néhány óra autózás, csodás túrautak és megannyi kikapcsolódási lehetőség: utazz el a környező magashegységekbe!

A Krippenstein egy 2100 méteres hegycsúcs a Dachstein tövében, ide föl tudtam menni sílifttel. Egyedül voltam, teljesen gyakorlatlanul a magas hegyek világában. Nem volt se jégcsákányom, se hágóvasam, sem hószemüvegem. Kinéztem magamnak egy ott túrázó osztrák csapatot, öt fiatal egyetemistát. Nem nagyon örültek nekem, hogy hozzájuk csapódom, de azért valahogy elviseltek. Együtt jutottunk el az úgynevezett Simony Hüttéhez, ahol sose volt annyi hely, hogy normálisan aludni tudjunk, de azért elüldögélt az ember a folyosón vagy a lépcsőn. Ki lehetett bírni egy éjszakát így. És miután a gleccsereknek úgyis mindig hajnalban kell nekivágni, kettő, fél három felé már egyébként is talpon voltunk.

Miért hajnalban kell elindulni gleccsert mászni?
Az árnyékban lévő gleccserfelszín kemény, stabil. A hágóvas vagy – hágóvas híján – a cipő is sokkal jobban tud rajta kapaszkodni. Amikor megsüti a nap – főleg akkor, ha a tetején esetleg még némi hóréteg is van –, az egész nehezen járható, lucskos felületté válik. Azért is fontos, hogy a csúcsra minél korábban feljussunk, mert általában délután gyülekeznek a felhők, ekkor van esély nagy zivatarokra is. Tehát amilyen gyorsan lehet, a hegyekről le kell jönni. Így a biztonságos.

Hajnalban tehát elindultunk. A Dachstein-gleccser felszínét 15–20 centis hóréteg borította, emellett rengeteg, néhol 2–3 méter széles hasadékot is rejtett a jég. Nem érdemes beléjük esni. Itt nem, de később az Elbruszon beleestem egybe, úgyhogy tudom, hogy milyen pocsék érzés. 

Az osztrákok jól felszerelkezve indultak el, volt náluk hágóvas és jégcsákány is. Nálam meg semmi. Összekötöttük magunkat, engem is bevettek a kötélpartiba, így azért biztosítva voltam. Ők a hágóvasakkal könnyedén, biztonságosan neki tudtak rugaszkodni, hogy átugorják a jéghasadékokat. Én ugyanezt a csúszós, ócska, csehszlovák úgynevezett pionyerkában (mert mi csak ilyen bakancsféleséget tudtunk akkoriban beszerezni) elég nehezen tudtam teljesíteni, de azért mindig átjutottam a túlsó oldalra. 

Kapcsolódó bejegyzések

Magashegységek Magyarországhoz közel – Hová menj túrázni? II. rész

Az Alpok számos pontja kalandra hív: az osztrák hegyvidék és az olasz Dolomitok egyaránt!

Akkoriban a Dachstein csúcsa alatt semmilyen emberi létesítmény nem volt, csupán egyetlen kis fabódé, a Dachstein-Warte. Az, aki ma oda visszatér, nem ismer rá a környékre: épült egy kabinos sílift a hegység déli oldala felől, aztán gumírozott futószőnyeget fektettek le, hogy az embernek addig se kelljen a hóban gyalogolni, amíg megteszi a lift végállomásától a jégig azt a néhány métert. Még egy tetővel is védik a kedves látogatók fejét a hópelyhektől. Számomra ez szinte már komikus. 

De a történetben még 1963-ban járunk, augusztus legvégén. Valamikor kora délelőtt fölértünk a Dachstein-Wartéhez, ahol egy lélek nem volt rajtunk kívül. Kristálytiszta ég fogadott minket. Letettük a hátizsákokat, hogy megmásszuk a csúcshoz vezető sziklafalat. Az évtizedek alatt a nehézségi fokokat megváltoztatták, de az akkori nehézségi skálán ez egy viszonylag könnyű, 3-as vagy 4-es nehézségi fokú mászás volt, kötéllel bekötve. Nekem jéggyakorlatom nem volt, de sziklát azért tudtam mászni. Emlékszem, hogy az a stájer fiú, aki a mászást vezette, ordított velem, hogy a fiút, aki mögöttem volt, és nagyon ügyetlen volt, vágjam el a kötélről, mert soha nem fogunk följutni vele. De végül mindannyian gyönyörű időben fent voltunk a csúcson. Nagyon rossz minőségű fotókon még ma is megvan, ahogy ott lobog fent az osztrák zászló. 

Hanem aztán jött a lefele menet. Nem ugyanezen a gleccseren mentünk le, hanem a másik irányba, az úgynevezett Gosau-gleccseren. A már említett csehszlovák pionyerka, amit akkoriban Magyarországon túrabakancsként venni lehetett, egy vézna kis edzőcipőszerűség volt, gyenge minőségű talppal. És bizony a pionyerka talpa, először csak az egyik, később a másik is, egyszerűen levált. Mit szépítsem, ott voltam a gleccseren zokniban. 

Addig, amíg csak jégen kellett lefele menni, ez még elviselhető volt. De minden gleccser alján ott van az a sok törmelék, amit a jég szállít. Amikor elolvad a jég, törmelékhalmokat hagy maga után, amiket morénáknak hívnak. Azon végigmenni zokniban nagyon kemény kihívás volt. 

Két tó van a Gosau-gleccsernek a lábánál. Akkoriban ez lakatlan terület volt, de voltak a környéken szénaszárítók. Az osztrákok nem úgy szárítják a szénát, mint mi: nem boglyák vannak, hanem egy központi cölöp köré halmozzák a szénaépítményt. Fel lehet menni egy kis létrán a tetejébe, és föntről bele lehet ereszkedni. Én felvertem a kis egyszemélyes sátramat, kimostam az alsógatyáimat meg a zoknijaimat (amik eddigre már rongyosak voltak), és lefeküdtem aludni a sátramba. 

Éjszaka jött egy iszonyatos nagy vihar. Annyira erős volt a szél, hogy széttépte a köteleket, amik a cövekekhez rögzítették a sátramat. Alig tudtam kikászálódni a körém tekeredett sátramból. Valahogy elbukdácsoltam a közeli szénaszárítóig, fölmásztam, és behuppantam a széna közepébe, hát nagy káromkodás hallatszott alattam németül. Kiderült, hogy egy német házaspár nyakába hullottam, akik ott kerestek menedéket éjszakára. Hamar megbarátkoztunk, előhúztak egy üveg enciánpálinkát, amit aztán hajnalig el is kortyolgattunk. Reggelre elállt az eső. Kerítettünk egy hosszú póznát, horgászbotnak használva kikotortuk vele a tóból a szél által beleröpített alsónadrágjaimat meg zoknijaimat. Aztán elváltunk egymástól, és én leballagtam a legközelebbi lakott településre, hogy folytassam az utam.