Sivák Zsófia a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett, a Magyar Sajtófotó Pályázaton többször is díjazott fotóművész. A korábbi személyes, dokumentarista sorozataival és kiállításaival népszerűvé vált művésszel annak apropóján beszélgettünk, hogy első beköltözője volt a HybridCycle fenntarthatósági fókuszú alkotói rezidenciájának.
A Káli-medence festői környezetében idén hat képzőművész vendégeskedik, munkájuk gyümölcse pedig a Veszprém–Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program gyűjteményét színesíti.
A rezidenciaprogram előtt készült villáminterjúból még az derült ki, hogy a nyugalmat várta a három alkotói héttől, ami nem meglepő, mégis kicsit szokatlan kívánság a témájául a társadalmi egyenlőtlenséget választó szociofotográfia fiatal alkotójától.
Népmesébe illő a történet: a kalandvágyó leány elindul a nagyvárosba kitanulni a mesterséget, aztán a tudás birtokában visszatérhet szülőföldjére segíteni az embereknek. Avass be minket, kérlek, a történetedbe! Hogy lett Sivák Zsófi dokumentarista fotóművész?
Egy kis faluban, szerény körülmények között nőttem fel. A nevelőapukám művészettörténészként közel hozta hozzám a kreatív alkotás szeretetét, így Egerben már művészeti gimiben tanultam. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre kerülve már eléggé világos volt, hogy a fotózás érdekel. Időközben pedig ezen belül is a valóságábrázolásban és a dokumentarista szociofotók készítésében teljesedtem ki.
A történet is így kristályosodott ki. A fővárosba költözés egy teljes dimenzióvesztéssel felért. A város–vidék kettősséget igyekeztem a saját életemben és a képekben is feldolgozni. Vidékre visszajárva kerestem meg újra gyerekkorom alapvetéseit, az objektíven és a kamerán keresztül. Sokáig dolgoztam mélyszegénységben élő emberekkel, sokat fotóztam cigánytelepeken, eléggé mozgattak a perifériára szorult embercsoportok.
Hogyan talált rád a kihívás, hogy 300 kilométerre eddigi munkáid helyszínétől rezidenciaprogramban vegyél részt? Mennyire volt nehéz ráhangolódni erre az új környezetre?
A Hybridart – HybridCycle művészetmenedzsment munkáját régóta követem. Az alapképzés utáni diplomakiállításunk is a galériában volt, ahogy a fiatal fotósokat támogató Fresh Meat pályázaton is szerepeltek munkáim. A felhívásra rátalálni evidens volt. A Káli-medence és környéke magánemberként nagy kedvencem, így különösen kíváncsi voltam arra, hogy alkotóként mit tudok kihozni ebből a lehetőségből.
Azt már korábban is érdekes ellentmondásnak tartottam, hogy miközben a nyár itt a turisták dömpingjéről szól, a Káli-kapocs nevű ikonikus kocsma keddenként és szerdánként zárva tart. Ez az apró momentum elég volt ahhoz, hogy ezen a két napon teljesen más szellemiség uralkodjon a faluban.
A korábbi tapasztalataim alapján volt némi előfeltevésem, de nem láttam rá teljesen a társadalmi helyzetre, a viszonyokra. Arra számítottam, hogy erőteljesebb lesz a települések vidékies jellege, ennek ellenére olyan volt, mintha egy kicsi Újlipótvárosba csöppentem volna.
Mit szóltál a program témafelvetéséhez? Annyiban most meg volt kötve a kezed, hogy a sorozatnak a fenntarthatóság témaköreire kellett reflektálnia.
Inkább kihívásként, mintsem kötöttségként éltem meg. Úgy érzem, hogy fotósként nem könnyű pillanatfelvételeken megragadni ezt a lassú és nagy változást, ami körülöttünk zajlik. Más képzőművészeti ágak – talán anyagaik miatt is – jobban hozzá tudnak nyúlni a témához. Dokumentarista fotósként főleg nehéz a feladat, mivel a téma művészeti kibontása szükségszerűen valamiféle koncepcionális gondolkodást igényel.
Ezúttal is a korábbi munkáimhoz hasonlóan indultam el. Szerettem volna megkeresni olyan embereket, akik mondjuk őstermelőként helyben dolgoznak, remélve, hogy ezekből a találkozásokból elindul egy cselekmény, amelyet már engedek a saját útján kibontakozni. Végül azt éreztem, hogy ez valószínűleg a szezonon kívül működne igazán, hiszen nyáron mindenki a turizmusra koncentrál, így kevésbé együttműködő.
Kifejezetten az érdekelne, ami a nyári kirakatidill mögött van. Annak a munkának a nehézségei, amelynek eredményeként a bio-, natúr, kézműves, levendulás szappan végül szombat reggel kilencre a piacon a standra kerül. Viszont a pörgés közepette nem annyira akartak beengedni az emberek.
Merre vetted az alkotás irányát?
Először arra gondoltam, hogy inspirációt a helyiek és a „gyüttmentek” között húzódó – vélt vagy valós – konfliktusban keresek, felfedve a budapestiek Káli-medencébe költözésének motivációit, folyamatát. Aztán arra jutottam, hogy ez túl súlyos téma ahhoz, hogy alig egy hónap alatt megfejtsem, és talán nem is tisztem ezt megfejteni és ítéletet alkotni. Időközben azon kaptam magam, hogy már-már zavarba ejtő idillbe csöppentem. Az első néhány napban csak bicikliztem körbe-körbe, és erre gondoltam: „Basszus, itt minden annyira szép! Most itt én mit fogok fotózni?!” Tudtam, hogy más lesz, mint a kelet-magyarországi falvak, már csak földrajzi adottságainál és lakosságának összetételénél fogva is. Szociofotósként az ilyen szépséggel nehéz mit kezdenem.
Végül belevetettem magam a lehetőségbe, hogy kísérletezhetek az eddigi komfortzónámon kívül. A természetfotó a lehető legtávolabb áll tőlem, de nekiláttam alternatív tájképeket készíteni. Főleg estébe nyúlóan és alkonyatkor, különböző vakukkal és színes fényekkel átírva a valóságban látottat. Ezzel a módszerrel a képeken szép lassan kirajzolódott, hogy noha a környezet elsőre érintetlennek tűnik, valójában az idill mögött már szinte mindenhol ott van az ember kezének a nyoma.
A rezidenciaprogramnak otthont adó Káli-medence sokaknak a „magyar mediterráneum”, egyedülálló természeti kincs, sokaknak pedig a Balaton kulturális szülőföldje. Mit tapasztaltál, az odalátogatók mennyire foglalkoznak az aktuális társadalmi kérdésekkel?
A Káli-medence az utóbbi években a művészetet értékelők mellett főként a környezettudatosságra is nyitott értelmiséget vonzotta. Öröm ott járni-kelni, látni az idillt a mosható pelussal, a biotermékekkel, a szelektív hulladékgyűjtéssel. Itt erősödik fel igazán a disszonancia: Magyarországon, csupán két-három megyével keletre hiányzik az alapvető higiénia, mindennaposak a megélhetési gondok, a műanyag hulladék mérgező tűzként, füstként végzi.
Olyan érdekes, hogy ez a kettősség nincs eléggé a fókuszban. Bele vagyunk ragadva saját kis értelmiségi, Budapest-centrikus közegünkbe, holott jobban szét kellene nézni, mert a valóság – nem is olyan távol tőlünk – nagyon ijesztő.
Most úgy érzem, kezdetnek elég lenne több Sivák Zsófi-kiállítást néznünk.
Sivák Zsófi és a rezidenciaprogramban alkotó művészek munkáiból nyíló kiállítás megtekinthető majd Budapesten és Veszprémben is a HybridCycle és a Veszprém–Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program keretében.
Fotók: Greendex, Kovács Bálint
