Talán nagy általánosságban is elmondhatjuk, hogy minél nagyobb egy méh, annál békésebb. Nincs ez másképp a mostanság egyre többet szem előtt lévő fadongókkal sem.

A május nemcsak a cserebogárról híres, hiszen ekkor éled az egész természet, fakadnak a virágok, érik a cseresznye, és jönnek a szúnyogok is. A méhek már javában gyűjtik a méznek valót, de nem mindenki csak ezért az édes nedűért dolgozik, amit mi, emberek is úgy szeretünk, hanem csak magáért a nektárért. Sőt, legtöbben öncélúan dolgoznak, nincs kaptár, nincsenek szorgos kollégák a gyűjtögetésben. Ilyen a kék fadongó is!

Hol máshol élne egy méh, mint egy igazi kaptárban? Hát, a fadongó bizony magányos típus, és az olyan erdős-fás részeket kedveli, ahol bőven talál magának holtfát (vagy öreg villanyoszlopot, de a lakkozott felületeket nem igazán kedveli). A korhadó törzsekbe hajszálvékony járatokat váj, s ide helyezi a petéket, vagy visszatér egy előző évihez. Amint ez megvan, virágport visz a vájatokhoz, hogy a kikelő lárváknak legyen mit ennie.

A kék fadongó – noha ránézésre nem túl bizalomgerjesztő 3 centis sötétkékes-lilás rovar – nem veszélyes. Eldöngicsél a ligetekben, teszi a dolgát, de addig nem támad, amíg mi nem lépünk fel támadólag vele szemben. Fullánkja ugyanis van, sőt, csípése ugyanúgy okozhat allergiás reakciókat, mint a darázs- vagy a méhcsípés, de közel sem annyira defenzív, mint ezek. Hogy sokáig velünk maradhasson ez a békés faj, fontos, hogy az erdőben mindig találjon magának kidőlt, korhadt fatörzseket.

Kapcsolódó bejegyzések

Le kell mondanunk az őshonos fafajainkról?

Megtarthatók-e őshonos fafajaink, vagy végleg át kell engednünk a terepet az idegenhonos erdőalkotóknak?