Az Alföld kritikus vízháztartása a beavatkozások, a klímaváltozás és a rossz földhasználat eredménye. Dr. Jakab Gusztáv szerint a vízvisszatartás a túlélés kulcsa.

A 21. századi agrár- és környezeti kihívások középpontjában az Alföld vízháztartásának válsága áll. A történeti vízgazdálkodási beavatkozások öröksége, a klímaváltozás gyorsuló üteme és a földhasználat változásai együttesen vezettek el a mostani, kritikus ponthoz. Dr. Jakab Gusztáv, az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézetének egyetemi docense átfogó képet nyújt arról, miért és hogyan jutottunk ide, és milyen lépések segíthetnek a megmaradásban.

Minden a folyószabályozással kezdődött

A 19. századi Tisza- és mellékfolyó-szabályozások határozott céllal történtek – szögezi le elöljáróban dr. Jakab Gusztáv –, kényszerű válaszok voltak az egyre súlyosabb árvízi helyzetre és a felmerülő gazdasági igényekre. Akkoriban ugyan nem létezett rendszeres vízmércés adatgyűjtés, csupán eseti, helyszíni megfigyelésekre hagyatkozhattak a döntéshozók. A Kárpátokban végzett erdőirtások, az erdélyi és a felvidéki vízgyűjtőkön történt mezőgazdasági térnyerés jelentősen elősegítette a víz lefolyását. Ennek következményeként az Alföldre egyre gyorsabban és egyre gyakrabban érkeztek árhullámok, amelyek elhúzódó elöntéseket okoztak. Ez a helyzet nemcsak az árvízkezelést, de a hagyományos vízgazdálkodást is ellehetetlenítette – magyarázta.

A modern magyar vízgazdálkodás – különösen a második világháború előtti időszak – elsődleges célja az ármentesítés és a termelési célú vízelvezetés volt.

Kapcsolódó bejegyzések

Eltűnt egy 100 hektáros tó az Alföldön

Vajon visszafordítható még egy ilyen szintű kiszáradás?

Ez rövid távon valóban mezőgazdasági eredményekhez vezetett – mondja a kutató –, hosszú távon viszont kiszáradtak az alföldi vizes élőhelyek, a talajvízszint lesüllyedt, és megszűnt a táj vízháztartási egyensúlya. Ma már sem az infrastruktúra, sem a vízgyűjtők, sem a társadalmi struktúrák nem teszik lehetővé a szabályozás előtti rendszer visszahozatalát. A tanulságokat viszont le kell vonni – hangsúlyozza.

Az Alföld mára az egyik legveszélyeztetettebb régióvá vált: az aszályok és extrém árhullámok gyakran ugyanazon évben jelentkeznek. A vízvisszatartás kérdése ezért ma már nemcsak mezőgazdasági, technológiai, hanem társadalmi és egészségügyi kérdés is – mutat rá Jakab.

Vízre van szükség minél előbb

A táji léptékű párologtatás – például a sekély tavak vagy az elöntött rétek révén – 1–2 °C-os mikroklíma-csökkenést eredményezhet. Ez helyi szinten is segítheti az éghajlati szélsőségek mérséklését, és javítja a táj biológiai aktivitását, szervesanyag-termelését.

Kapcsolódó bejegyzések

Egy páratlan összefogás eredménye: víz a Homokhátságon

A víz sokkal több, mint érték. Ezt főképp az tudja megerősíteni, aki látja és érzékeli a hiányát. A vízválság elkezdődött, mindezt szemmel láthatóan érzékelhetjük az aszályos vagy épp árvizes időszakok során. A Homokhátságon különösen problémás a helyzet, hiszen a térséget sokkal nagyobb mértékben sújtja az aszály, mint a Kárpát-medence többi részét. Ezért is kell felkapni […]

A vízvisszatartás nem csupán új tározók létesítését jelenti – emeli ki –, hanem az egykori természetes medrek, mocsarak, belvizes rétek visszaállítását is. Ez nemcsak a vadvilág, de a talajvíz-utánpótlás és a mezőgazdasági termőképesség szempontjából is kulcsfontosságú. A Natura 2000-es területek jelentős része alkalmas lenne erre a célra. A meglévő, de leromlott állapotú vízügyi műtárgyak helyreállítása sürgető feladat. A szükségtelen gátak és csatornák viszont felszámolandó tájsebek. A Hortobágyi Nemzeti Park példája mutatja: ha több száz kilométernyi vízelvezető csatornát felszámolnak, az vízmegtartó kapacitást jelenthet – magyarázza a szakember.

A rendszerváltást követően a vízügyi infrastruktúra karbantartása leállt. Az öntözőcsatornák és zsiliprendszerek jelentős része használhatatlan állapotba került – mutat rá a szakértő. – A csatornák feltöltése önmagában nem megoldás, hiszen a talajvízszintre gyakorolt hatása legfeljebb néhány száz méteres körben érezhető, és nem táji szinten. A szakember szerint tehát a hosszú távú stratégia nem grandiózus, újonnan épített tározókban rejlik, hanem a már meglévő kisvizes rendszerek újjáélesztésében.

Nem lehet mindent az államtól várni – figyelmeztet ugyanakkor Jakab Gusztáv. – Helyi szinten is tenni kell: esővizet gyűjteni a háztartásokban, zöldtetőket létesíteni, növelni a zöldfelületeket, megóvni a talaj nedvességtartalmát, megváltoztatni a földhasználat módját. Ezek mind olyan lépések, amelyek decentralizáltan is javíthatják a vízháztartást.

A vízmegtartás nem kizárólag öntözési kérdés. A talajvíz stabilizálása, az éghajlati szélsőségek mérséklése, az ökoszisztémák fennmaradása – ezek mind a társadalmi jólét zálogai is.

Úton a szaharai növényzet felé

Dr. Jakab Gusztáv hozzátette: a hazai gyepterületek állapota mára agrárökológiai válsággá vált. Jelentősen csökkent a gyepeken a biomassza hozama. Például egyre gyakrabban tapasztalható a sziki árpa (Hordeum hystrix) térnyerése értékesebb fűfélék rovására. Bár őshonos faj, legelőállat-takarmányozási értéke csekély: alacsony termetű, egynyári, kevés zöldtömeget adó növény. Szemben például a réti ecsetpázsittal, a sziki árpa nem képes kielégíteni a legelő jószág táplálékigényét. A biomasszahiány a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy egyhektáros gyepterületről gyakran mindössze egy-két bálányi széna gyűjthető be, sok esetben még az üzemanyagköltséget sem fedezi a betakarított termény értéke. A gazdák ezt a problémát már napi szinten érzékelik: egyes területek annyira leromlottak, hogy a gépek kiküldése is veszteséges.

A szántókat az elsivatagosodás sújtja. Ez azonban nem abban ölt testet – mint ahogyan ezt sokan gondolják –, hogy előbb-utóbb olyan tájkép és növényzet alakul ki, mint a például a Szaharában, hanem szervesanyag-csökkenés, a talaj szerkezetének szétesése, a fedettség csökkenése miatti szélerózió és a vízhiány miatti termőképesség-romlás következik be. A talajok vízmegtartó képessége a szélsőségesen száraz periódusokban erősen visszaesett. Ez a kedvezőtlen tendencia nemcsak a tápanyagciklusokat rontja, hanem a mikroklímát is felmelegíti: nincs víz, ami párologna, így az energiabevitel közvetlenül a légkör felforrósítására fordítódik – ez az ördögi kör része.

A szakember szerint a kukorica – mint sztenderd szántóföldi növény – elérte teljesítőképessége határait, főként az öntözés nélküli területeken. Ezért az, aki tud, öntözzön, de ez tőke-, infrastruktúra- és vízforrás-igényes. Aki nem tud, kísérletezzen más szárazságtűrő fajokkal, például termesszen cirokot, esetleg próbálkozzon a no-till eljárásokkal.

Ha ez sem megy, jöhet a visszagyepesítés és az extenzív legeltetés

A klímaváltozás hatása már nemcsak a szántóföldi termelésben, hanem a kertészetekben is érzékelhető. A málna kiszárad, a füge viszont rekordokat dönt a termésmennyiséget tekintve – jegyezte meg. – A vízhiány miatt a talajvízszint még a folyókhoz közeli területeken is 1–2 métert csökkent. Az egész rendszer újragondolása szükséges. A klímaváltozás már nem a jövő, hanem a jelen kihívása.

Nincs egységes recept – mondja zárásként Jakab Gusztáv. – Mindenkinek a saját lehetőségei szerint kell cselekednie. De tenni muszáj. A vízvisszatartás a túlélés záloga, nemcsak a mezőgazdaság, hanem a társadalom szempontjából is. Ha nem cselekszünk, nemcsak a kukorica tűnik el a földekről, hanem drámai, tájképi szintű átalakulással kell számolnunk az egész Alföldön.

Forrás: Agroinform

Kiemelt kép: canva