Az egész afrikai kontinens a globális kibocsátás kevesebb, mint 4%-ért felelős, ennek ellenére az afrikai emberek szenvedik meg a klímaválság súlyát, mind a gazdaságban, mind a társadalomban, mind pedig egyéni szinten. Ugyanez az igazságtalanság a világ más alacsonyabb jövedelmű részeit is megbénítja; Pakisztánban az év elején a szélsőséges áradások az egész ország egyharmadát víz alá borították, több mint 1700 ember halálát és mintegy 30 milliárd dollár gazdasági kárt okozva.
Négy elmaradt esős évszak után egész Kenyát az éhínség akut veszélye fenyegeti. A helyzet pedig súlyosbodik; szakértők azt jósolják, hogy Etiópia, Kenya és Szomália aszály sújtotta területein az év hátralévő részében a normál csapadék mennyiségnél lényegesebb kevesebb várható.
Pakisztán a globális kibocsátások mindössze 0,3%-át tette ki, ennek ellenére Kenyához és Szomáliához hasonlóan fizetnie kell a szó szoros értelmében más országok által kibocsátott üvegházhatású gázokért. Ráadásul ezeknek az országoknak nincs forrása a nekik okozott károk megfizetésére. Amikor Németországban 2021-ben szörnyű áradások voltak, a kormány azonnal 30 milliárd eurót mozgósított az árvíz által megtizedelt városok és infrastruktúra újjáépítésére. Ezzel szemben Pakisztánnak az ENSZ vészhelyzeti felhívására kellett hagyatkoznia, amelyet csak 34%-ban finanszíroznak. Mozambik pedig kénytelen volt felvenni az IMF-hitelt, hogy segítse a 2019-es Idai ciklon utáni kilábalás kifizetését, ami az országot még súlyosabb adósságba taszította.
Miután a gazdag országok kitermelték és kifosztották gyarmataikat, olyan országokat hagytak maguk után, mint Pakisztán, Kenya és Mozambik, amelyeknek nincs elegendő forrása megbirkózni a szélsőséges éghajlatváltozással. A szélsőséges időjárási eseményekből való kilábaláshoz szükséges pénz nélkül kevés remény van az ilyen országok számára, hogy túléljék a következő néhány évtizedet.
A héten a Cop27-en a klímaválság hatásaival szemben leginkább kiszolgáltatott országok arra kérik azokat, akik nagyrészben okozói ennek a válságnak, hogy segítsenek az általuk okozott károk megtérítésében. Ezt az ENSZ nyelvén „veszteség- és kárfinanszírozásnak” nevezik.
Vanuatu, egy csendes-óceáni ország, amely a világ éghajlati szempontjából leginkább sérülékeny országai közé tartozik, először 1991-ben javasolt ilyen pénzügyi támogatást. A kérdés azonban évek óta be van fagyasztva az ENSZ technikai tárgyalásaiban, mely lehetővé tette a gazdag országoknak, hogy késleltessenek minden előrelépést annak érdekében, hogy pénzt kapjanak az emberek, akiknek szüksége van rá a helyreállításhoz és az újjáépítéshez. Most azonban végre elkerülhetetlenné válik a veszteség és a kár kérdése, az emberek pedig szerte a világon kezdik megérteni, miért is van erre szükség.
Egyesek azt mondhatnák, hogy az energia- és megélhetési költségek miatti válságok közepette az ilyen finanszírozás nem tűnik valószínűnek, de ha hibást keresünk, akkor van egy olyan bűnös, amely kiemelkedik: ez pedig a fosszilis tüzelőanyag-ipar. A Loss and Damage Collaboration új jelentése megállapította, hogy 2022 első felében mindössze hat fosszilis tüzelőanyagot gyártó cég keresett annyi pénzt, hogy fedezze a világ fejlődő országaiban bekövetkezett szélsőséges időjárási és éghajlati események teljes költségét – és még mindig majdnem 70 milliárd dollár (61 milliárd GBP) tiszta haszon marad. Még az ENSZ főtitkára is rendkívüli adók kivetését kérte a fosszilis tüzelőanyag-gyártó óriáscégekre a veszteségek és károk kifizetésének finanszírozására.
Az éghajlatváltozás Afrikában már katasztrófákhoz vezet
Mások azzal érvelnek, hogy a pénz tényleges felhasználása nem ellenőrizhető – hogy az azt kapó kormányok nem adják tovább a rászoruló embereknek, hanem saját projektjeikre költik, de ez nem igaz. A Stockholmi Környezetvédelmi Intézet múlt héten közzétett jelentése szerint a leghatékonyabb módja annak, hogy ezt a pénzt a rászoruló emberekhez juttassák el, ha közvetlenül pénzt adnak nekik. Az ilyen közvetlen átutalások kis összegű és hozzáférhető támogatások formájában történhetnek a sürgős rászoruló közösségek számára.
Az egyetlen dolog, ami még mindig hiányzik, az a politikai akarat, hogy mindez megvalósuljon. De ahogy egyre több éghajlati katasztrófa, a veszteségeket és károkat egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni. Az emberek a Cop27-et „afrikai zsaruként” írták le. Csak akkor tud megfelelni ennek a névnek, ha a világ vezetői készek ténylegesen foglalkozni azoknak az embereknek a szükségleteivel, akik olyan válságban szenvednek, amelynek létrejöttében kevés szerepet játszottak.
(Forrás: Vanessa Nakate klímaaktivista cikke a TheGuardian-ban)
