Korábbi cikkünkben arról írtunk, hogy természetvédelmi szempontból a „kis helyen többet” vagy „nagyobb helyen jobban” történő mezőgazdasági termelés-e az előnyösebb. Az elmélet kereteiből kilépve most nézzünk néhány további szempontot, amelyek a fenntartható mezőgazdasághoz kapcsolódnak!
Magas hozamok mellett is lehet éhezni
Jellemző, hogy egy-egy termelési módszer vagy terület jóságát azzal fejezik ki, hogy egy hektáron hány tonna termény előállítása lehetséges. Gyakran felhozott érv az intenzív, ipari mezőgazdasági módszerek mellett, hogy magas hozamokat érhetünk el velük, így nélkülözhetetlenek az emberiség táplálásához. Azonban tévedünk, ha azt hisszük, hogy a magas hozamokkal biztosan sok embert jóllakatunk. Ha a terményt bioüzemanyagként vagy állati takarmányként használjuk fel, akkor egy papíron nagyon magas hozamú terület is nagyon kevés ember élelmezéséhez járul hozzá a valóságban [1, 2].
A magas hozamok tehát egyáltalán nem jelentenek garanciát arra, hogy sok ember jut élelmiszerhez. A termények utóélete, így többek között az étrend és az energiamix, valamint az élelmiszer-elosztás szintén meghatározó jelentőségű. Ezektől nagyban függ, hogy mekkora terület lesz elég.
Mit áldozunk fel a tonnákért?
Egy korábbi cikkünkben részletesen írtunk a természet hozzájárulásairól az emberi élethez. A mezőgazdálkodás alá vont területekhez is ilyen hozzájárulások sokasága kötődik. A helyi kultúra emlékeit, élő hagyományait őrző táj, a gyönyörű idős fák látványa, a lelki egészségünket támogató, kikapcsolódásra lehetőséget nyújtó helyek az úgynevezett nem anyagi hozzájárulások. A talaj szénmegkötő képessége, a biodiverzitást fenntartó hatása, a víz körforgásában betöltött szerepe vagy a különféle élőlények tevékenységének eredményeként élő, termékeny talaj létrejötte pedig a szabályozó hozzájárulások közé tartoznak.
Kapcsolódó bejegyzések
Erdők, mezők, méhek – Mennyit érnek az ökoszisztéma-szolgáltatások?
Az ökoszisztéma-szolgáltatás igen összetett kategória. Beletartozik a méhek munkája, az erdőkből kitermelt fa és a megtermelt termény is. Ezeket azonban nehéz „beárazni”.
A mezőgazdaságban azonban – az élet legtöbb más területéhez hasonlóan – a profittermelés, az egységnyi területen minél magasabb terméshozam elérése lett az elsődleges cél, az előbb felvetett szempontok, értékek teljesen elsikkadnak. Ékesen illusztrálja ezt a hozamok legáltalánosabb felfogása, – a fent már említett – tonna/hektár. Műtrágyázunk és vegyszerezünk, óriási monokultúrákat hozunk létre, hogy rövid távon a lehető legnagyobb hozamot érjük el, nem törődve ennek következményeivel, a talaj romlásával, a beporzók pusztulásával vagy a mezőgazdaságot is támogató biodiverzitást fenntartó élőhelyek felszámolásával.
Ez azt jelenti, hogy az anyagi hozzájárulásokra, a kinyerhető, eladható, elfogyasztható mennyiségekre összpontosítunk, ezzel nemcsak háttérbe szorítva, hanem rontva az egyébként létfontosságú nem-anyagi, illetve szabályozó hozzájárulásokat [3]. Plusz csavar, hogy ezzel hosszú távon magukat az anyagi hozzájárulásokat, ebben az esetben a terméshozamot is aláássuk. Azzal, hogy elpusztítjuk, feléljük azokat az életközösségeket, forrásokat, amelyeknek köszönhetően többek között termőképes lesz a talaj, növeljük a külső erőforrásokra, beavatkozásokra, azaz a mesterséges inputokra való utaltságot.
De nem kell ennek feltétlenül így lennie! Tekinthetünk úgy is a gazdálkodásra, hogy az egyszerre szóljon az ember jóllétéhez nélkülözhetetlen hozzájárulások megőrzéséről, gyarapításáról, a természet védelméről és az élelmiszer-termelésről. Az agro-ökológiai megközelítések – köztük a permakultúrával – ilyen szemléletet alkalmaznak.
Amikor valami felfalja a megspórolt földet
Pusztán a hozamok növeléséből nem következik a kisebb területfelhasználás, vagyis az, hogy több hely jut a természetnek [2, 4]. Előfordulhat, hogy a hozamnövelés hatására a vártnál kisebb területet „spórolnak meg”, ha például a jobb jövedelmezőség miatt újabb területeket vonnak művelés alá. Ha lebetonozzuk a „megspórolt” területet, vagy zöldmezős napelemparkot telepítünk rá, akkor szintén nem jön létre a lehetséges területfelszabadítás.
Itt ismét abba ütközünk, hogy a társadalmi-gazdasági környezet, az a kontextus, amelyben különféle stratégiákról beszélünk, megkerülhetetlen. Kevés csak a termelési módszerek változtatására hagyatkozni. Az „elég” fogalma kulcsfontosságú az ökológiai gondolkodásban. Enélkül hiába növeljük a hatékonyságot, az egyre többre törekvés előbb-utóbb felfalja a hatékonyság terén elért eredményeket.
Kapcsolódó bejegyzések
A technológiák segíthetnek, de biztosan nem oldják meg az ökológiai válságot
Csábító a techno-megváltás ígérete, hangzatosak a globális problémákat látszólag egy csapásra megoldó műszaki és biotechnológiai megoldások. Mi okunk van mégis kételkedni a technológia mindenhatóságában?
Mi a fő tanulság?
Általában minden technológiára, módszerre igaz, hogy a társadalmi-gazdasági környezet óriási mértékben befolyásolja az általuk elérhető eredményeket. A fenntarthatóság, az ökológiai célok kapcsán ezt különösen fontos szem előtt tartani. Láttuk, hogy nemcsak a megtermelt élelmiszer mennyiségétől, hanem az elosztásától is függ, hogy mennyi embert táplálhatunk egységnyi területen. Hiába spórolunk meg földet a mezőgazdaságtól, ha végül beépítjük. Általánosabban fogalmazva: hiába érünk el a fenntarthatóság felé mutató részeredményeket, ha ezeket egy alapjaiban fenntarthatatlan társadalmi-gazdasági rendszer, a végtelen növekedés hajszolása felfalja. A tanulság viszont nem az, hogy ne is próbálkozzunk, hanem az, hogy a fenntarthatóság, egy ökologikus berendezkedés eléréséhez elengedhetetlen a fenntarthatatlan társadalmi-gazdasági rendszer, keretek megváltoztatása [3].
Hivatkozások:
[1] Cassidy, E. S., West, P. C., Gerber, J. S. & Foley, J. A. (2013). Redefining agricultural yields: from tonnes to people nourished per hectare. Environmental Research Letters, 8(3), 034015.
[2] Phalan, B. T. (2018). What have we learned from the land sparing-sharing model?. Sustainability, 10(6), 1760.
[3] E. S. Brondizio, J. Settele, S. Díaz & H. T. Ngo (eds.). (2019): IPBES. Global assessment report on biodiversity and ecosystem services of the Intergovernmental Science-Policy Platform on Biodiversity and Ecosystem Services. IPBES secretariat, Bonn, Germany.
[4] Kremen, C. (2015). Reframing the land-sparing/land-sharing debate for biodiversity conservation. Annals of the New York Academy of Sciences, 1355(1), 52–76.
Fotók: canva
