Törekedhetünk arra, hogy minél kevesebb területet műveljünk, de ott ipari, intenzív módszerekkel a lehető legtöbb terményt állítsuk elő, vagy arra, hogy nagyobb területen, de természetkímélőbb módon termeljünk. Természetvédelmi szempontból melyik a jobb választás?
A szakirodalomban ez az úgynevezett land-sharing kontra land-sparing vita. A land-sharing kifejezés arra utal, hogy természetkímélő módon, de az ebből következően alacsonyabb hozamok miatt nagyobb területen termeljük meg az élelmiszert, míg a land-sparing esetében intenzívebben, magasabb hozamokkal, kevésbé természetbarát módon, de kisebb területen termelünk, a „szabadon hagyott” területeken megőrizve a biodiverzitást. Elsőre könnyen úgy tűnhet, hogy a választás egyértelmű: adjunk vissza minél nagyobb területet a természetnek, tehát termeljünk minél kisebb helyen minél többet, még az ipari termelés okozta problémák ellenére is. A kérdés azonban ennél jóval összetettebb. A két irányt leginkább egy kontinuum két végpontjaként érdemes tekinteni.1
Nincs egyetlen, általánosan érvényes válasz
Több tényezőtől függ, hogy melyik irány az előnyösebb: ilyen például a tájtörténet.2 Ott, ahol az elmúlt évezredekben nem történt jelentős emberi természetátalakítás, mint például a nagy kiterjedésű trópusi esőerdőkben, a minél kisebb területen történő minél nagyobb hozamú termelés (sparing) az előnyösebb. Az ember által évezredek óta alakított tájakon azonban, amilyen például Európa jelentős része is, a land-sharing lehet a jobb megoldás.2,3,4 Az emberi tevékenység olyan egyedülálló, úgynevezett féltermészetes élőhelyek létrejöttéhez járult hozzá, amelyek egyedi kulturális és természeti értékeket őriznek. Ezeknek a társadalmi-ökológiai rendszereknek nélkülözhetetlen eleme az ember. Az európai kultúrsztyepphez olyan kiemelkedő természetvédelmi jelentőségű fajok kötődnek, mint az ürge vagy a parlagi sas; a hegyi kaszálórétek pedig – amelyek például Erdélyben még ma is sokfelé megtalálhatóak – a világ leggazdagabb élőhelyei közé tartoznak. Mindezek fennmaradásához nélkülözhetetlen az ember tevékenysége.
Az ipari termelésnek súlyos ára van
A dilemma élét az adja, hogy az intenzív termelés – tehát az, amikor sok külső erőforrás, beavatkozás segítségével magas hozamokra törekszünk – természetkárosító. Mind az alkalmazott vegyszerek, mind a mezőgazdasági gyakorlatok, mind az intenzív termelésre jellemző monokultúrák drámaian csökkentik az élet sokféleségét (ráadásul hatásuk sokszor jelentkezik az alkalmazás helyétől távolabb is). Vitathatatlan azonban, hogy ezek a módszerek egységnyi területen rengeteg termény előállítását teszik lehetővé. De biztos, hogy nem lehet viszonylag magas hozamokat elérni másképpen? A jó hír az, hogy de igen, lehet! Éppen ebben rejlik a legjobb megoldás.
A legjobb, ha mindkettőre törekszünk
A vita kiindulópontja az, hogy a természetkímélő termelési módok kisebb hozamokat eredményeznek a konvencionális intenzív mezőgazdasági rendszereknél. Ez azonban általánosítás, amely nem állja meg a helyét.5 Vannak olyan termelési rendszerek, amelyek ökológiai alapelvekre épülnek, a természeti folyamatok minél pontosabb reprodukálására törekszenek, és hozamaik elérik vagy akár meg is haladhatják a konvencionális mezőgazdasági termelésben elérteket. Az úgynevezett agroökológiai intenzifikáció, illetve az agroökológiai megközelítések lehetőséget teremtenek arra, hogy természetkímélő módon állítsunk elő élelmiszert egységnyi területen magas hozamokkal. Tehát lehetővé teszik a land-sharing és a land-sparing előnyeinek ötvözését. Az agroökológiai megközelítés tudás- és munkaerő-intenzív, viszont kevésbé tőkeigényes módszereket alkalmaz, a termelésen kívül pedig az élelmiszer-elosztás kérdésével is foglalkozik. Biodiverzitás-védelmi szempontból azért is rendkívül előnyös, ha ilyen módon érünk el magasabb hozamokat, mert így a mezőgazdasági termelésbe vont területek jobb minőségű élőhellyé válnak, szemben az ipari termeléssel, ahol a megmaradt természetközeli élőhelyeket a legtöbb élőlény számára élhetetlen táj veszi körül.6
Fotók: Pribéli Levente
kiemelt kép: canva.com
Felhasznált irodalom:
[1] Phalan, B. T. (2018): What have we learned from the land sparing-sharing model? Sustainability, 10(6), 176.
[2] Von Wehrden, H., Abson, D. J., Beckmann, M., Cord, A. F., Klotz, S. & Seppelt, R. (2014): Realigning the landsharing/land-sparing debate to match conservation needs: considering diversity scales and landuse history. Landscape ecology, 29(6), 941–948.
[3] Herzog, F. & Schüepp, C. (2013): Are land sparing and land sharing real alternatives for European agricultural landscapes. Aspects of Applied Biology, 121, 109–116.
[4] Fischer, J., Batáry, P., Bawa, K., Brussaard, L., Chappell, M. J., Clough, Y. … & Von Wehrden, H. (2011): Letter to the editor: Conservation: Limits of Land Sparing. Science, 334(6056), 593–593.
[5] Kremen, C. (2015): Reframing the land-sparing/land-sharing debate for biodiversity conservation. Annals of the New York Academy of Sciences, 1355(1), 52–76.
[6] Fahrig, L. (2017): Ecological responses to habitat fragmentation per se. Annual Review of Ecology, Evolution and Systematics, 48, 1–23.
