Két olyan filmet ajánlunk olvasóink figyelmébe, melyek azt mutatják be, mennyire bonyolult is a modern ember és az anyatermészet viszonya. A Piknik a Függő sziklánál és az Út a vadonba című mozik létezésünknek azt a problémáját vetik fel, hogy bár mindennél jobban vágyunk a természet nyújtotta végtelen szabadságra, ismerős struktúráink, kereteink nélkül halálra vagyunk ítélve.
A nagyvárosokban élő emberek tekintélyes része már csak a lakókörnyezetében található zöldterületek révén érintkezik a természettel, hiszen ennél többre nincs lehetősége a rohanó mindennapokban. Általánosságban ugyancsak elmondható, hogy a civilizáció fejlődésével az ember és a természet kapcsolata egyre inkább meglazulni látszik. A modern társadalom tagjai mégis sokszor érzik úgy, hogy a biztonságot nyújtó keretek terhesek számukra, hogy fogolyként, rabként léteznek az egyszeri és megismételhetetlen életükben, és hogy jó lenne ledobni minden béklyót, figyelmen kívül hagyni minden kötelezettséget, szabályt, felelősséget, és visszatérni a természet háborítatlan békéjébe.
Amikor azonban néhányan közülünk túllépnek az álmodozáson, kilépnek a komfortzónájukból, kitörnek a társadalmi keretek, normák közül, és feltételek nélkül követik a szabadságvágyukat, elkerülhetetlenül szembe kell nézniük a kegyetlen igazsággal, miszerint hiába uraljuk mi ezt a bolygót, a modern ember egyedül, az eszközei, a kapcsolatai, valamint a civilizáció nyújtotta előnyök nélkül szó szerint pusztulásra van ítélve a természetben. Két olyan játékfilmet ajánlunk, amelyek létezésünknek ezzel a megoldhatatlan problémájával foglalkoznak.
Peter Weir: Piknik a Függő sziklánál / Picnic at Hanging Rock (1975)
A múlt század elejének fiatal lányai számára fenntartott, magas tandíjért bentlakást és jó nevelést ígérő kollégiumok nem éppen a rugalmas szabályaikról vagy a felszabadult légkörükről voltak híresek. Az ausztrál filmművészet egyik megkerülhetetlen darabja, a Piknik a Függő sziklánál is egy ilyen intézmény növendékeiről, valamint az ő nevelőikről mesél: a fiatal lányokat tehetős angol szüleik többnyire Európából küldték át Ausztráliába tanulni, unalmas és percre pontosan leszabályozott napjaik szürkeségébe pedig színt visz a hír, hogy kirándulni mehetnek az ausztrál vadon egyik lenyűgöző nevezetességéhez, a Victoria állambeli Mount Macedon közelében található Függő sziklához.
A várakozás izgalmát fokozza, hogy a helyszínen kígyókkal, valamint mérges hangyákkal is lehet találkozni, ám hamar kiderül, hogy az igazi veszélyt nem ez fogja jelenteni a lányokra, hanem az egykori vulkáni kőzetből áradó furcsa és megmagyarázhatatlan vibrálás. Ennek a misztikus vonzóerőnek a piknikező csoportból három szabálykövető, decens fiatal lány és egy karót nyelt nevelő is a hatása alá kerül: cipőjüket, harisnyájukat és fűzőjüket hátrahagyva indulnak el a sziklák közé, majd tűnnek el örökre és nyomtalanul.
A különös történet nyilvánvalóan fikció, azt azonban nem árt tudni a sztorival kapcsolatban, hogy a Függő szikla, azaz a Hanging Rocknak nevezett természeti hely a valóságban is létezik (a kiemelt képen is ez látható), eredetileg pedig évezredeken át őslakos ausztrál törzsek lakták a környezetét, akik az 1800-as évek közepén az angol gyarmatosítás hatására szorultak ki innen. Kínálja magát tehát az olvasat, hogy a szereplőkre ható misztikus vonzóerő a törzsek pogány hitvilágával áll kapcsolatban, de akár úgy is értelmezhetjük az eseményeket, hogy a gyarmatosítók érkezéséig érintetlen természet áll bosszút az őt leigázni vágyó betolakodókon, egyszersmind felszabadítva a szereplőkben azt az ősi, ösztönös állapotot, a szabadság érzésének azt a fokát, amelyet a civilizációba születő modern ember kizárólag végzetes körülmények között tapasztalhat meg.
Peter Weir filmje ezt a kettősséget lélegzetelállítóan gyönyörű, mégis kissé ijesztő hangulatú természeti felvételekkel ábrázolja az ausztrál állat- és növényvilágról.
Sean Penn: Út a vadonba / Into the Wild (2007)
Míg a Piknik a Függő sziklánál elvontabb, szimbolikusabb oldalról közelíti meg a modern ember és a természet között húzódó szakadék témáját, addig Sean Penn Út a vadonba című filmje megmarad a realitás talaján. Az igaz történet alapján készült road movie egy frissen diplomázott fiatalemberről szól, aki úgy dönt, nem fog azonnal beszállni a mókuskerékbe, hogy aztán a karrier és a pénz oltárán feláldozott évek leforgása alatt olyan boldogtalanná váljon, mint a szülei. Helyette inkább kiszáll a pörgésből, de a szó szoros értelmében: félretett pénzét egy jótékonysági szervezetnek adományozza, iratait megsemmisíti, elérhetőségeit felszámolja, új személyazonosságot kreál magának, sőt még a tárcájában lévő néhány dollárt is elégeti, hogy aztán tárgyak nélkül indulhasson neki a hosszú és akadályoktól hemzsegő útnak az amerikai vadon legmélyére.
Ahogy halad, hősünk úgy rázza le magáról fokozatosan a civilizáció láncait, néhol viszont kénytelen egyet-egyet vissza is akasztani magára a túlélés érdekében. Célja eljutni az alaszkai vadon teljes magányába, addig azonban van pár állomás az amerikai vidéken: dolgozik aratómunkásokkal, utazik potyautasként tehervonatokon, engedély nélkül leevez egy túlzottan is sebes sodrású folyón egészen Mexikóig, onnan visszatér az Államokba, hogy az amerikai tájakon vándorló lakókocsis nomádok csapatához csatlakozzon. Végül azonban sikerül a terve, hogy mindentől és mindenkitől távol kerüljön, megpróbálhasson teljesen eggyé válni a természettel, és kizárólag abból élni, amit a föld kínál.
A naivan romantikus vállalás persze hosszútávon nem fenntartható, ez a különleges hangulatú utazás a semmibe mindenféle terv, időbeosztás és kötöttségek nélkül azonban kétségkívül vonzóvá tud válni. A film nem rejti véka alá viszont, hogy az igazi szabadság nyitja mégsem ebben rejlik, inkább valahol a középutas nomádoknál érdemes azt keresni. Az amerikai pusztákat lakókocsikkal rovó, szinte folyton úton lévő vándorok életét egy másik nagyszerű film, A nomádok földje is bemutatja, amelyből ugyanúgy kiderül, mint az Út a vadonba című moziból, hogy a modern ember maximum eddig a szintig mehet le, ha ki szeretne szakadni a társadalom fojtogató korlátai közül. Ha minden hidat feléget, még jobban eltávolodik az ismerős körülményektől, akkor a biztos pusztulás várja.
Bolygónk természeti értékeinek, szemet gyönyörködtető tájainak megismerése, óvása és megőrzése kiemelt téma volt a Planet Budapest 2023 Fenntarthatósági Expón. A Your Planet elnevezésű kiállításon az érdeklődők megtudhatták, hogy miként tehetnek lépéseket egy fenntarthatóbb élet felé, hogy ilyen módon részt vegyenek a természet védelmében.
Kiemelt kép: Canva