Kalandos sorsú, elfeledett magyar felfedezők Afrikától Ázsiáig

A világ megismerésében tevékenyen részt vettek a magyarok is. Rengeteg felfedezőnk gyarapította nemcsak a hazai múzeumok gyűjteményeit, hanem a kollektív tudást is. Érdemes körképet nyújtani azokról a kevésbé ismert magyar alakokról, akik az elmúlt századokban feltérképezték a világot.

Aki elhozta Ázsiát a szülőhazájába – Hopp Ferenc (1833. április 28. – 1919. szeptember 9.)

A mai Csehországban született, és fiatalon, az 1850-es években került Budapestre, ahol optikusként kezdett el tanonckodni. Tehetségének és pártfogójának köszönhetően előbb Bécsbe, majd az Egyesült Államokba is kijutott tapasztalatot gyűjteni. Hazatérvén optikai műszerek, fényképezőgépek készítése, forgalmazása mellett meghonosította Magyarországon az iskolai szemléltetőeszközök gyártását. A fényképezőgépek eladásai során ismerte meg a felfedezőket, a megszerzett vagyonából pedig ő is sokat áldozott utazásra. Többször megkerülte a Földet, elsősorban Ázsia és a misztikus Távol-Kelet vonzotta. Gyűjteménye is innen, főképp Japánból és Kínából származik. Ennek egy részét a Andrássy úti Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban tekinthetjük meg. Gyakran adományozott is. Kerámiagyűjteménye még életében került a Szépművészeti Múzeumba, miután a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta.

Kalózok, kannibálok és a Kelet-Indiai Társaság – Jelky András (1738. április 20. – 1783. december 6.)

A bajai származású szabó kalandos életútját önmagának köszönheti. 1754-ben indult el Németföld felé, bejárva a területet többször rejtőzködött a kényszersorozások miatt. 1755 végén azonban a hollandok elfogták, és egy Kelet-India felé tartó hajó fedélzetén találta magát. A bárkába villám csapott, majd halászok találtak rá, végül egy kapitány fogadta magához. Így került a dél-amerikai Suriname-ba. Visszatérése sem volt zökkenőmentes. Málta környékén kalózok áldozata lett, akik törököknek adták el rabszolgának. Nem sokáig senyvedett rabszolgaként, mert 2 nap után megszökött, és egy portugál hajón Makaónak vette az irányt. Itt szó szerint visszatért a kaptafához, ugyanis a Kelet-Indiai Társaság elnökéhez állt szabónak.

Következő kalandja Ceylon (a mai Srí Lanka) területén érte, ahol emberevő bennszülöttek támadtak rá és társaira. Foglyul ejtették, és napokig egy ketrecben várta, hogy megegyék. Szerencséje ekkor sem hagyta el, innen is sikerült megszöknie. Batáviába hajózott, ahol rehabilitálták, szép vagyonra tett szert, és diplomáciai feladatokat is kapott a hollandoktól. Még ekkor is csak a 30-as éveiben járt. Sajnos holland pártfogója és felesége is elhunyt, ezért lemondott címeiről, és visszautazott Európába, ahol lediktálta kalandjait. Nem sokkal később, 1778-ban Budán telepedett le és nősült újra. Hazatérésekor Mária Terézia és a holland király is fogadta. A korszak igazi hírességének számított a szabólegény, aki bejárta a világot. Sokáig nem élvezhette a visszafogott, nyugodt életet, ugyanis 1783-ban, 45 évesen meghalt tüdővészben. Rövid életében annyi viszontagságot és kalandot megélt, hogy ez kalandfilmért kiált.

A szegény magyar fiatal, aki segített feltérképezni Afrika állatvilágát – Kittenberger Kálmán (1881. október 10. – 1958. január 4.)

Szegény, többgyermekes lévai családba született. Tanulmányait a Felvidéken folytatta, gimnáziumi tanára tanította meg az állatok preparálására, aminek köszönhetően segédpreparátori állásra tett szert a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ekkoriban ismerkedett meg Herman Ottóval, és kezdte el tanulmányozni a trópusok élővilágát. Mivel azonban nem volt pénze, fel kellett hagynia tanulmányaival, és falura költözött. Első afrikai útjára egy földbirtokos kísérőjeként szegődött el, itt megtalálták a kalandok. Sikerült túlélnie a maláriát, valamint egy oroszlántámadást. A gyűjtést és a preparálást eközben is folytatta (arzénnel), hogy költségeit fedezni tudja.

Útjai során összesen 16 évet töltött Afrikában, ahonnan hatalmas gyűjteményeket küldött haza, emellett több száz új fajt fedezett fel. A boldog békeidőknek az első világháború vetett véget. A britek Indiába internálták, ahonnan csak 1920-ban tért haza. Ezt követően visszatért Afrikába, majd 1930-ban a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatójává nevezték ki. Halálának évében, 1958-ban alapították meg a veszprémi vadasparkot, melyet róla neveztek el.

Amerikai polgárháborús hős, aki megalapította a Budapesti Állatkertet – Xántus János (1825. október 5. –  1894. december 13.)

A görög felmenőkkel is rendelkező Xántus János a Somogy megyei Csokonyán látta meg a napvilágot. Az 1948-49-es szabadságharcból aktívan kivette a részét, aminek meg is lett a böjtje, többször börtönbe került. Végül Amerikába emigrált, ahol igazi vadregényes életet élt. Érdekelte az etnológia (a néprajz tudománya), így több gyűjteményt is hazaküldött a Magyar Királyságba. Igyekezett ápolni a kapcsolatot az anyaországgal és kivenni a részét a tudományos életből, így 1859-ben az MTA levelező tagjának választotta.

Rövid ideig részt vett az amerikai polgárháborúban is, majd az Egyesült Államok konzulja lett. A pozícióból később visszahívták. Xántus hazautazása közben nem mulasztotta el tanulmányozni a belga és a holland állatkerteket. Tapasztalatokkal és újabb gyűjteménnyel tért haza 1864-ben Magyarországra. Annyira lenyűgözték az állatkertek és az egzotikus állatvilág, hogy fejébe vette, hogy a fővárosban állatkertet hoz létre. A Fővárosi Állatkertet 1866-ban sikeresen meg is nyitották, bár az akkori létesítmény nem hasonlított a mostanira. A hazai kultúra és természettudomány kiemelkedő alakja, részt vett a Néprajzi Múzeum és a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában is. Több távol-keleti expedícióban részt vett, amelyekről komoly gyűjteményekkel tért haza.

A magyar, aki megmutatta a tibeti kultúrát Európának – Kőrösi Csoma Sándor (1784. március 27. –  1842. április 11.)

A székely származású utazó gimnáziumi évei után Bécsben, majd Göttingenben tanult orientalisztikát. Hazatérve elhatározta, hogy keletre utazik. 1820-tól kezdve bejárta a Közel-Keletet, megtanult arabul. 1822-ben Belső-Ázsiába utazott, ekkor kezdett el megismerkedni a tibeti nyelvvel és kultúrával, amelynek a tanulmányozásával töltötte élete hátralévő részét. 1842-ben egy Lhászába tartó úton kapott maláriát, amibe belehalt. Tudományos munkásságának köszönhetően készült el az első tibeti-angol szótár, emellett több könyvet is írt a buddhizmusról és a tibeti kultúráról. Érdekesség, hogy Kőrösi Csoma volt az első európai, akit Japánban bodhiszattvának (buddhista szentnek) nyilvánítottak.

A leghíresebb magyar felfedező – Teleki Sámuel (1845. november 1. – 1916. március 10.)

A híres Teleki család tagja (rokonai politikusok, értelmiségiek, mint Teleki Pál vagy Teleki Blanka, a hazai nőnevelés első alakja). Gyerekkorát Erdélyben töltötte. Itt földtudományt és csillagászatot is tanult. Később, 1881-ben az országgyűlés felsőházának tagjává választották, ahol megismerkedett a Habsburg-ház trónörökösével, Rudolffal, valamint Stefánia hercegnővel. Az ő bátorításuk hatására indult felfedező útra Afrikába. Első útja a Nagy-hasadékvölgyhöz (ez az Arab-félszigettől Madagaszkárig lenyúló hegység Kelet-Afrikában) és a Kilimandzsáróhoz vezetett. Az ő expedíciója érte el először a hegység hóhatárát. Ő nevezte el a Habsburg trónörökösről a Rudolf-tavat (ma Turkana-tó). Máig viseli nevét a Teleki-vulkán. Eredményei világszinten is említésre érdemesek. Második útja, amely során fel akart kapaszkodni a Kilimandzsáróra, sikertelen lett. Gyűjteményét a Néprajzi Múzeumban őrzik, kalandozásait a Kelet-afrikai napló című kötetében írta meg.

„Afrikai útjára 1886 őszén indult gr. Teleki Samu, beható tanulmányokat téve a nagy útra s ellátva magát tudományos készlettel, térképekkel, földrajzi és csillagászati segédeszközökkel s gyorslövetü fegyverekkel. Segédül utazásában és a tudományos fölvételek eszközlésében lovag Höhnel Lajos sorhajó-hadnagyot vette magához. Utazásuk czélja és iránya az volt, hogy Kelet-Afrika belsejébe hatoljanak ismeretlen országok és népek felkutatására.”

Forrás: Vasárnapi Újság, 1889. szeptember 1.

Az első magyar, aki északi-sarki expedícióban vett részt – Dr. Kepes Gyula (1847. december 7. – 1924. október 5.)

A kárpátaljai Ungváron, majd Budapesten tanult. Ezt követően a bécsi Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát, majd avatták doktorrá 1870-ben. Pályafutása elején, 25 évesen lett tagja az osztrák-magyar északi-sarki expedíciónak. A 24 tagú expedíció egyetlen magyar résztvevőjeként az ő felelőssége volt a legénység egészségének megőrzése. Tanácsára nagy mennyiségű tokaji aszút és citromlevet vittek magukkal, hogy a skorbutot elkerüljék.

Felkészültségének és az expedíció szerencséjének köszönhetően a legénységnek csupán egyetlen tagja halt meg. Tudós emberként az ő feladata volt, hogy az expedíció során növényeket és állatokat gyűjtsön. A gyűjtemény azonban sajnos elveszett, amikor két évre a jég fogságába kerültek északon.

Az expedíció már az elején kudarcba fulladt, és elvesztette tudományos törekvését, jóformán túlélőakcióvá vált. Hajójuk, a Tegetthoff hamar a jégmező fogságába került. A jéggel együtt sodródtak észak felé. A kétségbeesett legénységet 812 nap után egy norvég bálnavadászhajó fedezte fel Novaja Zemlján. Dr. Kepes Gyula a Magyar Földrajzi Társaságban 1874. október 19-én, illetve a Vasárnapi Újság hasábjain számolt be a kalandjaikról.