Nincs könnyű helyzetben a világ: habár a klímaváltozás hatásai egyre sürgetőbb lépéseket követelnek, a világ országai sokszor inkább az egymással való csatározást választják a cselekvés helyett. Hogyan lehet megelőzni és helyreállítani a károkat az emelkedő víz által veszélyeztetett szigetországok esetében? Miképpen támogatják a fejlett országok a fejlődőket? A Bakuban megrendezett idei COP29 klímacsúcs apropóján Kőrösi Csabával beszélgettünk. 

Kőrösi Csaba, a Kék Bolygó Alapítvány stratégiai igazgatója, az ENSZ Közgyűlésének volt elnöke maga is részt vett a jelenleg is zajló COP29-en Bakuban, így közvetlenül tapasztalhatta az országok hozzáállását. Habár a világ minden pontján érezhetők a klímaváltozás hatásai, vannak olyan országok, amelyek jobban ki vannak téve az időjárás szélsőségeinek. Helyzetük nemcsak a klímaváltozás szempontjából érdekes, hanem számos finanszírozási kérdést is felvet.

Mi az a COP29?
A COP az angol Conference of the Parties rövidítése, lefordítva „Részes felek konferenciája”. A szóban forgó „részes felek” azok az országok, amelyek 1992-ben Rio de Janeiro-ban, az ENSZ klímacsúcsán aláírták a megfogalmazott keretegyezményt. Az ENSZ 29. éghajlatváltozási konferenciáját idén Azerbajdzsán rendezi Bakuban. Bővebben az idei klímacsúcsról itt is olvashatsz.

Szigetországok a klímaváltozás és a finanszírozási problémák árnyékában

Miért mondhatjuk, hogy a szigetállamokat komolyabban érinti a klímaváltozás?

A szélsőséges időjárás több fronton is megnehezíti ezeknek az országoknak az életét. Az egyik a tengerszint-emelkedés, a másik a pusztító viharok hatása, amely elsősorban a trópusi, meleg vidékeken okozza a legnagyobb gondot. A szigetállamok viszonylag kis gazdasággal rendelkeznek, fejlettségi szintjük pedig nagyon eltérő.

Ezek a kis szigetállamok úgy érzik, hogy a klíma megváltozása miatt nagy veszélyben vannak. Különösen azokra igaz ez, amelyek tengerszint feletti magassága mindössze néhány méter. Habár a század végéig nagyságrendileg 1 méteres emelkedés várható, a növekvő erejű tengeri viharok hullámai sokkal magasabb vízszintet produkálhatnak. Ez komolyan megrendíti a gazdaság és a társadalom stabilitását.

Kapcsolódó bejegyzések

Összeomlani látszik a világ legnagyobb vízi biomasszája, a szardíniavonulás

A szardíniavonulás fontos része az ökoszisztémának. Mégis sokféleképpen veszélyeztetjük.

Abban a szigetországban, amelyet hat-nyolc alkalommal elönt a sós víz, lehetetlen mezőgazdálkodást folytatni, nincs ivóvíz, az ország gyakorlatilag tönkremegy. Emiatt néhány kis szigetországban már a lakosság elvándorlása is megkezdődött.

Komplett államok, népek, közösségek tűnhetnek el. Nagy kérdés, hogy ez mivel jár azokra a szuverén államokra nézve, amelyek esetleg az évszázad végére megszűnnének létezni. Mi lesz az ő jogaikkal és kötelezettségeikkel, mi lesz az ő tengeri kincseinek kihasználási jogával, mi lesz az ő adósságaikkal, mi lesz az ő kultúrájukkal: ezek javarészt megválaszolatlan kérdések.

Az igények nagyok, de mennyi pénz segíthet?

A szigetországok egyre nagyobb finanszírozási igényeket nyújtanak be a hatások kivédése és a károk enyhítése érdekében. Hol tart most ez a folyamat?

A tárgyalások részben arról szólnak, hogy miképpen csökkenthető az üvegházhatású gázok kibocsátása. De az is ott van az asztalon, hogy valamilyen módon meg kellene erősíteni az egyes országok alkalmazkodási képességét, illetve kompenzálni az országok klímaváltozásból fakadó, már megtörtént veszteségeit és kárait. Az alkalmazkodást szolgálja például a védművek építése, az olyan infrastrukturális beruházások, amelyek megvédenék őket egy bizonyos szintű tengerszint-emelkedéstől. Látni kell azonban, hogy körülbelül 52 szigetállamról van szó, és fejenként és évente folyósítandó egymilliárd dolláros igényt fogalmaztak meg. Ezzel kapcsolatban viszont az az egyik aggály, hogy nem adták meg pontosan, mire kellene ez a pénz. Az sem világos, ki tudná állni ezeket a költségeket.

Kapcsolódó bejegyzések

Elbukhatnak a klímacélok, ha az USA kilép a klímaegyezményből?

Súlyos változásokat hozhat, ha az USA kilép a klímavédelmi rendszerből, de van remény!

Ráadásul a pénzügyi igények évről évre nőnek. Részben a valós problémák növekedése okán, részben pedig amiatt a geopolitikai csata miatt, amivé szép lassan ez az egész pénzügyi párbeszéd átváltozik: ki, hogyan, mit igényel a másiktól, és ki mivel próbálja a másik felet sarokba szorítani.

A fejlett és a fejlődő országok is komoly átalakuláson mentek keresztül azóta, hogy Kiotóban megfogalmazták, melyik ország melyik csoportba tartozik. Jelenleg a legnagyobb gazdasági fejlődést azokban az országokban lehet tapasztalni, amelyek korábban a fejlődő vagy szegény országok közé tartoztak. Ez pedig az országok kibocsátásában is tetten érhető.

Valóban segítséget nyújthatnak ezek az egymilliárd dolláros támogatások? Jogosak a felmerülő igények?

Ezen a téren sokkal strukturáltabb vitára lenne szükség. A klímatárgyalások egyre inkább a geopolitikai csatározások eszközévé válnak: igaz ez a pénzügyi igények benyújtására és arra is, ahogyan érvényesíteni akarják ezeket az igényeket. Ám a problémák, amelyeket a klímaváltozás hoz magával, valóban szaporodnak.

A külföldi forrásokra számító fejlesztésekhez komoly nemzeti stratégia szükséges.  A kibocsátásokat csökkentő projektek legfontosabb eleme, hogy az adott ország vagy egy régió energiarendszerét fosszilis alapokról kibocsátásmentesre kellene cserélni. Az energiarendszerek átállítása hatással lenne a globális éghajlatra, így a többi állam sorsára is.

Emellett van egy olyan jellegű igénycsomag is, amelyet a Veszteség- és Kárelhárítási Alapból finanszírozandónak tekintenek. Ide tartozik minden klímaváltozásból fakadó veszteség, ami az elmúlt évtizedekben már bekövetkezett.

Az adaptáció kérdésköre a nemzetközi forrásokból való finanszírozás szempontjából jóval problémásabb. Eredetileg az lett volna az elképzelés, hogy a klímacélú nemzetközi tőkeáramlásból menjen a felénél több megelőzésre, a felénél kicsivel kevesebb pedig alkalmazkodásra. Az alkalmazkodás azonban nemzetközi finanszírozás tekintetében „árva gyerek” lett. A donor országok ezt leginkább az érintett államok saját feladatának tekintik. Ezért nem igazán érkezik olyan komoly nemzetközi finanszírozás, ami az átalakuló viszonyokhoz való alkalmazkodás képességét erősítené, s amire egyébként a szigetállamoknak valóban szükségük lenne.

Veszteség- és Kárelhárítás Alap: ki dönt róla?

Egy évvel ezelőtt létrejött a Loss and Damage, azaz a Veszteség- és Kárelhárítás Alap, amely éppen a fentiek tekintetében nyújtana segítséget a rászoruló országoknak. Ki rendelkezik felette, illetve mire fordíthatják az országok a megkapott összeget?

A fejlődő országok teljes igénye évi több billió dollárra rúg. Hogy kézzel foghatóbb legyen ez a volumen, ez körülbelül a teljes magyar GDP húszszorosa. Az még tisztázatlan, hogy ki milyen formában és milyen mértékben járulna hozzá ehhez az alaphoz. Arról már egyeztettek, hogy egyfajta irányítótestület létrehozása szükséges a kezeléséhez. A testület tagjainak kiválogatása zajlik éppen, de a működési rendről, a szabályokról, az eljárási rendről, arról, hogy ki hogyan, milyen alapon, milyen gyorsan tud a pályázati pénzhez hozzájutni, még nincs megállapodás.

A „mikor” kérdésére is nehéz választ adni. Ha a kis szigetállamokat kérdeznénk meg, akkor ők azt mondanák, hogy ez tegnapra kellett volna. Ha a donorországokat kérdezzük meg, akkor a válasz az lesz, hogy szeretnék látni, mi történik a pénzzel.

A szükséges pénz valójában nem is áll a fejlett országok kormányainak rendelkezésére, hiszen ez messze meghaladja az anyagi mozgásterüket. A mait meghaladó szintű nemzetközi klímafinaszírozás csak úgy képzelhető el, ha a kormányzati pénzeket, a magánbefektetéseket, a nemzetközi banki finanszírozásokat és a filantróp tevékenységet össze tudják kapcsolni. 

A donor országok bármilyen összeg esetén látni szeretnék, hogy mi is történik a folyósított, befektetett összegekkel, még akkor is, ha a követelések sok esetben megalapozottak.

Fejlett vagy fejlődő ország: merre billen a mérleg nyelve?

A több mint 20 évvel ezelőtt Kiotóban megszületett megállapodás, amely meghatározza azt is, hogy melyek a fejlett és a fejlődő országok, ma már egészen más képet fest. Mit jelent ez most a klímapolitikára nézve?

A Kiotóban megszületett felosztás óta rengeteg változás volt a világban. Például Kína lett a világ legnagyobb üvegházhatásúgáz-kibocsátója, amely ebben a felsorolásban egyébként a fejlődő országok, tehát elvileg a küldő finanszírozásra szoruló országok közé tartozik. Ugyanígy ott van az összes közel-keleti vagy dél-amerikai olajtermelő ország. De ott van Dél-Korea, Szingapúr és még jó néhány állam, amelyek az utóbbi 25 évben csillagászati magasságokba emelték a gazdaságuk fejlettségét. Már régen nem az adományoktól függ az életük.

Az általuk kibocsátott üvegházhatású gázok mennyisége is megugrott. Ha megnézzük az egy főre eső üvegházhatásúgáz-kibocsátást a világon, akkor az élen a fentebb említett országok állnak. Katar, Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, Szingapúr óriási kibocsátással bír, és persze ott van az Egyesült Államok, Ausztrália és még néhány másik fejlett ország is. Éppen ezért érdemes lenne átgondolni ezt a rendszert. Ebből azonban a fejlődő országok nem kérnek.

Az utóbbi időben zajló vita során a fejlett országok azt mondták, hogy ha valóban az a cél, hogy a Párizsban elfogadott, évente 100 milliárd dollárról szóló klímafinanszírozás sikeres legyen, akkor azt is újra kellene gondolni, hogy kik legyenek a hozzájárulók, és kik a kedvezményezettek. Mivel egyáltalán nem ugyanaz a helyzet, mint akár 5, 10 vagy 30 évvel ezelőtt.

Ha például a logika azt diktálja, hogy a szennyező fizet, akkor a világ legnagyobb kibocsátói – mint Kína, India, Indonézia, Vietnám – hol vannak ebben a képletben? Ezeknek az országoknak a zsigeri reakciója az volt, hogy nem fogadnak el semmilyen státuszmódosítást: amiben harminc évvel ezelőtt megegyeztek, az maradjon is úgy!  Amíg nem tudják a realitáshoz közelíteni a számokat és a trendeket, nehéz érdemi haladást elérni klímaügyben.

A Bakuban még zajló klímacsúcs során a kínai miniszterelnök kijelentette, hogy Kína az utóbbi néhány évben 27,5 milliárd dollárnyi segélyt folyósított a fejlődő országok számára, és hajlandó arra, hogy ezt folytassa, azonban ahhoz már nem járul hozzá, hogy a szóban forgó országok „fejlődő ország” státusza megváltozzon.

Ezt a játszmát folytatják más hatalmas olajtermelő országok is, hiszen arról van szó, hogy a szennyezésüknek megfelelő mértékben be kellene kapcsolódniuk a klímavédelmet elősegítő nemzetközi pénzügyi mozgásba.

A COP29-nek az interjú pillanatában nincs még vége, és régi tapasztalat, hogy a tárgyalások általában eljutnak egy válságpontig. Innen vagy egy kompromisszumos javaslattal előlépve, valahogyan kialakítható egy rendszer, vagy pedig az válik világossá, hogy az adott évben az adott helyen nincs megoldása a klímatárgyalásnak.

Magyarországot is érinti a klímatárgyalás kimenetele

Milyen szerepet tölt be Magyarország a COP29 eseményén, és hogyan szerepelünk az átlaghoz képest a klímavédelmi célok elérésében?

Magyarország – mint európai uniós tagállam – nem önálló tárgyalófélként vesz részt az eseményen. Az uniós tagállamok nevében az Európai Bizottság tárgyal. Ebben az értelemben mi is részesei vagyunk egy koordinált folyamatnak.

Ha megnézzük az európai kibocsátási és energiaátmeneti szabályokat, Magyarország nagyon szépen szerepel klímateljesítmény-fronton, jobban, mint az uniós átlag. Sőt, a kibocsátás csökkentésének tekintetében a kilátásaink is sokkal jobbak az uniós átlagnál.

A világ kibocsátásához jelenleg 9 százalékkal járul hozzá az EU, és ennek a 9%-nak talán 1 százaléka a magyar kibocsátás. Tehát szinte elhanyagolható lenne, ha a nagy egészet nézzük. De a klímavédelemben természetesen minden kis rész számít, hiszen minden a közös atmoszférára van hatással.

A következmények ránk is hatnak, és a döntéseink is számítanak. A mindennapi életünk, ahogyan a háztartásunkat vezetjük, az, hogy milyen közlekedési formát választunk, és összességében az, miképpen élünk.

A klímacsúcs még zajlik, a konkrét eredményekről később beszélhetünk. Az azonban látszik, hogy miközben pénzről tárgyalnak a tagállamok, összetett gazdasági folyamatok alakításáról van szó, legalábbis komoly átalakulásoknak kellene történnie ahhoz, hogy a továbbra is gyorsuló klímaváltozást meg lehessen fékezni.