Mert megszoktuk és megszerettük azt a komfortélményt, amit a házhoz rendelt pizza nyújthat. Esetleg feltételezzük azt is, hogy a pizzakészítés egy olyan ritka képességeket igénylő konyhaművészeti tevékenység, amely csak a pizzériák kiváltsága lehet.

Az első állítást nem vitatom. Mert tényleg jól esik az a kényeztetés, amit egy hosszú nap után, a kanapén elnyúlva a kedvenc sorozatunk mellé hozzátehet egy frissen gőzölgő, dobozból kulturáltan elfogyasztható pizza. Ugyanakkor otthon pizzát készíteni sokkal egyszerűbb, mint hinnénk! Legalábbis hinnénk egészen addig, amíg ki nem próbáltuk, mert aztán nem marad bennünk több kétség, hogy lemondjunk a pizzafutárról. Pláne, ha hozzávesszük mindehhez, hogy az ételrendelés milyen környezeti terheléssel jár. A házi pizza lényegesen olcsóbb, fenntarthatóbb, így mérlegre téve az ellene és mellette szóló érveket, talán mégiscsak jobban járunk, ha lisztbe mártjuk a kezünk.

Átesni a tűzkeresztségen

Az én első pizzámat a kényszer szülte az éhség és a lustaság szerelemgyerekeként. Egy fárasztó nap után otthonomba megtérve úgy tapasztaltam, hogy a hűtő szinte üres. A kenyér helyén morzsák sorakoznak, és még egy maréknyi tésztát sem sikerült előkotornom, amiből egy gyors vacsit összeüthetnék. Sem kedvet, sem erőt nem éreztem megküzdeni az élelmemért egy bevásárló-központnyi embertömeggel, így az életben maradásom innen kezdve ősi ösztöneim vezették. Adott volt mindehhez: egy darab tonhalkonzerv, egy félig elfogyasztott paradicsompüré, egy falatka sajt, na meg egy bontatlan kilós liszt, amely általában (és egészen eddig!) rendre megromlott a háztartásomban. A túlélésemért dolgozó kreatív energiák hatására villámcsapásként hasított belém a felismerés: ennyi pont elég lehet egy pizzához!

Pár perccel később el is vesztettem tésztakészítő szüzességemet… Valójában már régóta készültem erre, testben és lélekben. Tanúsítja ezt a spontán előkotort instant élesztőpor is, amelynek szavatossága egy éve lejárt. (Ám így is működött!) Mielőtt végiggondolhattam volna, már azon kaptam magam, hogy tésztát gyúrok. Kerestem a neten egy legegyszerűbb receptet, összeadtam a hozzávalókat, tapasztalat nélkül gyúrni kezdtem, és láss csodát: fél órával később már jóízűen fogyaszthattam munkám gyümölcsét. És közben azt a mérföldkövet is átléptem, hogy felavattam az eddig használaton kívüli sodrófám és gyúródeszkám, melyeket még évekkel ezelőtt anyósomtól kaptam, enyhe utalásféleképpen…

Mióta átestem ezen a tűzkeresztségen, a tésztakészítés egyik pillanatról a másikra a szenvedélyemmé vált. Ezen a spontán sikerélményen felbuzdulva már nem volt megállás. Azóta is rendszeresen készülnek itthon pizzák, pékáruk, sós és édes nasik, különleges alkalmakra ravioli, átlagos napokra széles metélt, mert előkotortam megörökölt tésztanyújtó gépemet is. Valójában a házi tésztakészítés – amellett, hogy hasznos, szuper rekreációs tevékenység – gyerekkel is jó program így a zord és korán ránk köszönő téli estéken. Ám őszintén meg kell valljam azt is, ami az otthoni tésztagyúrás nem várt hozadéka: pár héttel az első pizzám elkészítése után a nadrágjaimat egy számmal nagyobbra kellett cserélnem. Tanulság tehát, hogy mindent csak ésszel, mértékkel lehet csinálni! (És még így sem bánok semmit!)

A házi pizza vitathatatlan érdemei

Én egy olyan kisvárosban élek, ahol hosszú évek alatt sem sikerült rátalálnom olyan pizzériára, ahonnan szívesen rendelnék. Alkalmanként már az is megfordult a fejemben, hogy elköltözöm. A tészta rossz vagy átlagos, a feltét kevés vagy rossz minőségű. Ahol viszont a pizza jó, ott két órát várakoztatnak, vagy rácsapnak valami mértéktelen extra díjat, mert a paradicsomos alapot mertem tejfölösre cserélni. A fővárosban ennél azért jobb a helyzet. De a fővárosban lakó olvasóknak is javaslom, hogy kalandvágyból barátkozzanak össze a házi pizzával, és motivációként vegyék figyelembe az alábbiakat. A magunknak készített pizza negyed- vagy ötödannyiba kerül, mint rendelt társai. És nem kell hosszasan olvasgatni a fantázianeveket, hogy rájöjjünk, melyik ízvilágban ismerünk leginkább magunkra: azt teszünk rá és annyit, amit és amennyit csak akarunk. Na, meg ami épp kéznél van, mert a pizza például tökéletes maradékmentő étel is lehet. Továbbá, ha magunknak készítjük, biztosak lehetünk az alapanyagok minőségében is, mert haraptam én már rá penészízre is egy nem nemes penészes pizzán…

Ha egy egyszerű receptet veszünk alapul, és nem kelesztjük a tésztát, nos, az eredmény akkor is kielégítő, és talán még gyorsabban is megvagyunk, mintha rendelnénk. És ha fontos számunkra a környezetvédelem, akkor azt is mérlegeljük, hogy a kiszállítás mennyi szén-dioxid-kibocsátással járhat, valamint felesleges hulladéktermeléssel, hisz a pizzásdoboz nem kerülhet a szelektív papírgyűjtőbe (maximum azon részei, amelyek nem szennyezettek).

A pizzatésztát elrontani nem, csak javítani lehet

Az első pizzámat kóstolva azt tapasztaltam, hogy sajnos jobb, mint egyes pizzák, amelyeket eddig rendeltem. Ugyanakkor persze közel sem tökéletes (de hát az éhség nagy úr, ki rágódik ezen)! Nem kelesztettem, így valójában az eredmény egy ropogós, tömör állagú cucc lett, ám gyorsan és remek feltéttel. Textúráját leginkább a mirelit pizzáéhoz tudnám hasonlítani, viszont annál azért mégis sokkal jobb. Az igazi pizzatészta kelesztéssel készül. És ez se ijesszen el senkit, a művelet szinte ugyanaz, csak hagyjuk a tésztát pihenni, meg néha gyúrjunk rá kicsit! És ha mindezt megszeretjük, idővel eljuthatunk ahhoz az autentikus élményhez, hogy már sodrófa nélkül, pusztán manuálisan, a fejünk fölött akrobatikus mozdulatokkal pörgetve formázzuk meg a tésztát, mint ahogy ezt egy olasz pizzaszakácstól láttuk.
Viszont ezen képességek hiányában se keseregjünk, mert nem lőhetünk nagyon mellé! A táplálék fogyasztható lesz. Ha elhatározásra jutottunk, hogy alávessük magunkat az otthoni pizzakészítésnek, a hozzávalókon kívül az alábbiakra lehet szükségünk:

• egy nagyobb tepsi; ha imitálni szeretnénk a klasszikus pizzát, akkor 30–32 centi átmerőjű kör alakú, de
  amúgy egy szögletes edény is tökéletes lehet;
• gyúródeszka és sodrófa, ezek hiányában konyhapult és borosüveg (ez utóbbi a tészta nyújtásához, lehet
  teli vagy üres, a pizzánk ízét nem befolyásolja, vagy mégis);
• meg persze egy sütő, klasszikus vagy légkeveréses, esetleg sparhelt vagy kemence, ha ritka nagy
  szerencsénk van.

És alább a recept az elinduláshoz. Neten sok egyéb verziót találunk, így idővel kikísérletezhető, nekünk melyik válik be legjobban. A praktikusság okán a receptet porélesztővel közlöm, egyrészt azért, mert ez mindig kéznél lehet, másrészt pedig megkönnyíti a munkát (harmadrészt senkit nem akarok elijeszteni, aki eddig még nem próbálkozott friss élesztő felfuttatásával).

Gyors éhségűző alaprecept kedvcsinálóképp, csalódásmentesen

40–50 dkg liszt (BL 55)
3,5 g (fél csomag) porélesztő
1 kk cukor
1 kk só
2 ek olaj
kb. 2–2,5 dl langyos víz

Egy tálban keverjük össze a száraz összetevőket, majd adjuk hozzá a vizet, és gyúrjuk addig a tésztát, amíg sima állagú nem lesz! Az ideális nedvességtartalom az, amikor a tészta már nem ragad, de még elég „nyúlós” állagú (a nyújtás során még vesz fel bőven lisztet). Ha kibírjuk, 10–15 percet pihentethetjük, hogy legyen értelme az élesztőnek, majd lisztezett deszkán nyújtsuk ki – ízlés szerint – 0,5–1 centi vastagságúra. A tepsi alját lisztezzük be, majd mehet bele a tészta, rá a feltét, aztán toljuk előmelegített sütőbe (200–220 fokon), és kb. 10 perc után már fogyaszthatjuk is. Ez a mennyiség legalább két 30 centis pizzához elegendő (nekem 3 is kijön belőle, mert ízlésemnek megfelelően nagyon vékonyra nyújtom). Elkészülési ideje pedig kb. fél óra.

Haladóknak a kelesztett verzió, avagy az „igazi” pizza

Az összetevőkön nem változtatunk, csak a türelmünkön és a munkaórán. Az eredmény így viszont már
megközelítheti azt az élményt, amit egy igazán jó pizzától várhatunk. A fentiek szerint összeállított tésztát letakarva, meleg helyen pihentetjük legalább egy órán keresztül, amíg duplájára nem dagad. Ezután egy lisztezett felületen pár perc alatt átdolgozzuk (kinyomkodjuk belőle a levegőt), majd 2-3 részre vágjuk.

A levágott részekből gombócokat formázunk, majd egy nedves konyharuhával letakarva ismét csak pihenni hagyjuk őket kb. fél óráig. Ezt követően a gombócokból kialakítjuk a pizzaformát. Ha jól dolgoztunk, akár sodrófa nélkül is képesek lehetünk a kezünkkel a ruganyos tésztát addig húzogatni, amíg rusztikus kinézetű, kerek tésztaformát kapunk. Ennek hiányában kapjuk elő újra a sodrófát (vagy a borosüveget)! A pizza további sorsa pedig már a fentiek szerint alakul.