„Most már muszáj beszélni a kényelmetlen dolgokról is”

Civilizációnk évezredekig a fenntarthatóság útján haladt. Csak az elmúlt néhány száz évben döntöttünk úgy, hogy letérünk a kitaposott ösvényről. A következményeket lassan már mindenki tisztán látja, hiszen a klímaváltozás hatásait már a saját bőrünkön érezzük. A környezetszennyezés, a szélsőséges időjárási események vagy épp a biodiverzitás csökkenéséről szóló hírek pedig olykor dominálják a hazai sajtót is. A klíma- és ökológiai válságra, illetve a nyomában egyre inkább megjelenő gazdasági problémákra azonban léteznek érvényes és hatékony válaszok. Az egyik ilyen a körforgásos gazdaság, melynek egyik jeles hazai szakértőjével, dr. Dombi Mihállyal beszélgettem, aki a Debreceni Egyetem kutatójaként keresi a fenntarthatóság felé vezető utakat.

Hogyan lehetne röviden megfogni a körforgásos gazdaság lényegét?

A körfogásos gazdaságban a felhasznált erőforrások hosszabb ideig és sokkal több cikluson keresztül maradnak a rendszerben, csökkentve ezzel a felhasznált nyersanyagok, illetve a hulladék mennyiségét. Fontos viszont azt is hangsúlyozni, hogy a körforgásos gazdaság nem egy technológiai megoldás, vagy mérnöki fogalom. Vannak ugyan technológiai vonatkozásai – mint például az újrahasznosítás technológiája –, de legalább ugyanennyire ide tartozik a szabályozói környezet, illetve a társadalmi és az üzleti modell is.

Néha az az érzésem a körforgásos gazdasággal kapcsolatban, hogy nem feltétlenül új találmány, inkább valami olyan, amit most újra felfedeztünk.

A körforgásos gazdaság a természet működését próbálja imitálni, amelyet teljesen áthat ez a működési modell, és ez nagyon sokáig megegyezett az emberi társadalom működési mintáival. Gondoljunk például az állattenyésztés és a növénytermesztés kapcsolatára! Ez mára jellemzően féloldalassá vált, hiszen az állatok megeszik ugyan a növényeket, de az ő hulladékaik már csak ritkán kerülnek vissza a körforgásba, szemben azzal, ahogy ez a hagyományos mezőgazdaságban zajlott. Nagyjából azonosítható az a pont, ahol az emberi tevékenység és a természet rendje elrugaszkodott egymástól. Akkor váltott léptéket az emberiség, és vált képtelenné a természet körforgásának másolására, amikor elkezdett olyan erőforrásokat használni, melyek addig elképzelhetetlen mennyiségű energia felszabadulását tették lehetővé.

A fosszilis energiahordozók indították el azt a folyamatot, amely kiemelte az emberiséget a természet körforgásosságából.

Azt persze fontos hozzátenni, hogy ennek komoly hozadéka is van. Azonban tény, hogy ez az a mozzanat, amikor az emberiség kilépett abból az erőforráskészletből, amely folyamatosan újratermelődik számára, így már nem tudja belőle fedezni a jó élethez szükséges erőforrásait.

„A körfogásos gazdaságban a felhasznált erőforrások hosszabb ideig és sokkal több cikluson keresztül maradnak a rendszerben.”

A jelenlegi gazdasági rendszerben az életszínvonalat a fogyasztás és a folytonos növekedés garantálja. A körkörös modellnek azonban nem ezek az alapkövei. Ha elkezdünk erre áttérni, vajon az életszínvonalunk nem indul majd meredek zuhanásnak?

Az elmúlt évtizedekben a fejlett világban jóval nagyobb volt az természeti erőforrások használatának a növekedése, mint az életszínvonal emelkedése. Ebből következően az erőforrások használatának mérséklése nem valószínű, hogy jelentősen érintené az életszínvonalunkat. Olyan alapvető fontosságú területek, mint például az egészségügy, az oktatás vagy épp a családdal töltött idő a maihoz nagyon hasonló szinten tudnának maradni akkor is, ha a fogyasztásból egy kicsit visszavennénk. Ezzel együtt olyan kifejezéseket használni a körforgásos gazdaság tekintetében, mint a növekedés vagy a fogyasztás visszafogása szerintem nem célszerű, hiszen egy a maitól teljesen eltérő rendszerről beszélünk.

Mondok egy egyszerű példát. Abban az esetben, ha a ma termékként megvásárolt dolgokat szolgáltatásként vennénk igénybe, jóval kevesebb erőforrás felhasználásával az igényeink ugyanúgy kielégíthetőek lennének. Vajon mi szükségünk van egy saját ütvefúróra, ha kétévente egyszer használjuk? Ilyen megoldásokra ma már számos példát találunk, az irodai eszközöktől kezdve az autó- vagy épp kerékpármegosztó szolgáltatásokig.

Ha kevesebb fúrót veszünk, kevesebbet is kell gyártani, csökken a cég bevétele, a dolgozók pedig az utcára kerülnek.

Az adott tárgy szolgáltatására a jövőben sem lesz kevesebb igény. Ugyanúgy fogunk kerékpárral közlekedni, ütve fúrni vagy épp nyomtatni. A lényeg inkább az lenne, hogy egy olyan modellre térjünk át, ahol kevesebbet gyártunk, többet szolgáltatunk, javítunk, fejlesztünk. Ez pedig ugyanúgy felszívja a munkaerőt, mint a gyártás.

A növekvő munkanélküliség miatti félelmek mostanság nagyon sokszor szóba kerülnek: a megújuló energiák, a körkörös gazdaság vagy épp a mesterséges intelligencia kapcsán. Ez teljesen jogos, de ha visszatekintünk a múltba, azt láthatjuk, hogy bármely korábbi átállás egy újszerű gazdasági modellre, önmagában nem okozott tömeges munkanélküliséget. Utóbbiért sokkal inkább a recessziók, gazdasági válságok tehetők felelőssé. Mindig vannak persze nyertes és vesztes ágazatok, de ez nem újdonság. Ráadásul elébe lehet menni, és ahelyett, hogy foggal-körömmel védjük a munkahelyeket például az állattenyésztésben, a kerékpárgyártásban vagy épp az autógyártásban, biztosíthatnánk olyan tudást az embereknek, amely rugalmassá, ellenállóvá teszi őket, képessé arra, hogy ebben a folyamatban aktívan részt vegyenek, ne csak megtörténjen velük.

Ezekhez a változásokhoz tudatos tervezésre van szükség minden szereplő részéről. De vajon kinek mekkora a felelőssége ebben?

Ez kulcskérdés. Fontos látni, hogy az államot és az üzleti szférát nem lehet egymástól külön kezelni. Még a legszabadabb piacgazdasággal és a legtudatosabb szavazóréteggel rendelkező államok esetében is kijelenthető, hogy a koncentráltabban megjelenő piaci szereplők alkupozíciója, a kormányzati gépezetbe való beágyazottsága sokkal magasabb, mint a szavazóké. Eltérés inkább csak abban lehet, hogy az üzleti szférának mekkora a befolyása a jogszabályalkotásra. Ennek megfelelően nem tudunk olyan fenntarthatósági átmenetet létrehozni, amely nem veszi figyelembe a gazdasági szereplők érdekeit. Tehát olyan megoldásokat kell tudnunk kínálni, melyekkel mindenki jól jár.

Így viszont felvetődik a kérdés, hogy létezik-e olyan fenntarthatósági átmenet, melyben a gazdaság szereplői is jól tudnak járni?

Létezik, sőt egyre nagyobb a mozgolódás. Például azok a nagy iparági szereplők, akik korábban a fosszilis éra legnagyobb kegyeltjei voltak, most folyamatosan azon dolgoznak, hogy megtalálják a helyüket az új világban. Persze próbálták kitolni, elodázni ezt a fordulópontot. Közben most mindegyik folyamatosan arra törekszik, hogy meglegyen a megfelelő megújuló energetikai portfóliója, vagy épp új iparágakba tegye be a lábát. Nem kell messzire menni, a MOL az egyik legjobb példa erre. Folyamatosan nyitnak a fenntartható mobilitási szolgáltatások felé, közben pedig teljes gőzzel dolgoznak azon, hogy a hulladékpiacon megvessék a lábukat. Magyarországon tökéletesen láthatók azok a domináns gazdasági szereplők, akik át akarnak kerülni egyik nagy korszakból a másikba. A szabályozó entitásokkal közösen, együttműködve megtalálják ennek a módját.

Az Európai Unióban egyre kevésbé jó olajcégnek lenni. 2035-től például tilos lesz belsőégésű motorral szerelt autókat forgalomba hozni. De mi lesz a többi iparággal, ahol az ilyen jellegű szabályozói nyomás enyhébb?

Más iparágakban inkább a költségek alakulása vagy épp az erőforrásokhoz, nyersanyagokhoz való hozzáférés fogja alakítani a működést. Az biztos, hogy minden iparágnak muszáj lesz valamennyire igazodnia az új feltételekhez. Emellett az utóbbi időszakban belépett a képbe a befektetői oldalról kifejtett nyomás. A befektetések egyre inkább olyan cégek és beruházások felé irányulnak, melyek valamennyire hajlandók elköteleződni az átmenetért. A nagy kérdés az, hogy ezeknek az ösztönzőknek és a további motivációknak az eredője eléri-e azt a léptéket, amely szükséges ahhoz, hogy hosszú távon fennmaradhassunk ezen a bolygón.

„Arról kell legelőször beszélni, hogy mi az, amit ez a társadalom maga körül látni szeretne.”

Hol van a fogyasztó helye ebben a képletben?

Nagyon fontosak azok a jó gyakorlatok, amelyeket a hétköznapjainkban megtehetünk, elsősorban itt, a világ fejlettebb részén. Még tovább kell növelni a tudatosságot, de meg kell teremteni annak is a lehetőségét, hogy a fogyasztónak legyenek választásai, és legyen olyan alternatívája, amely jobb az eddiginél. Attól viszont nem tekinthetünk el, hogy az egyéni döntéseknek mindig van egy beágyazottsága.

Hiába akarom én minden nap autó nélkül eljuttatni a gyerekeimet az iskolába és gyalog munkába járni, engem meghatároz az, hogy milyen közlekedési rendszerbe vagyok egyéni fogyasztóként beágyazva.

Ha a fogyasztók feletti szintre lépünk, akkor látjuk, hogy a döntéseiket milyen tényezők határozzák meg. Az üzleti modell, a politikai döntések, például az, hogy milyen a lakáspolitika, vagy épp az, hogy a közlekedési rendszer milyen irányba halad.

Amikor a fogyasztási szokások szóba kerülnek, rendszeresen felmerül a reklámok kérdése is. Vajon egy fenntartható jövő felé vezető úton lehet helyük?

Sok kutató gondolja úgy, hogy szükség lenne a reklámok betiltására. A dohánytermékek kapcsán látni, hogy ez működő út lehet. Néhány nyugat-európai országban pedig épp az elmúlt hetekben hoztak döntést arról, hogy hasonlóan járnak majd el a fosszilis cégek hirdetéseivel. Én magam viszont a reklámok általános tiltásával nem értek egyet. Szerintem nem ez a helyes megközelítés. Nem a termékek hirdetésével van a valódi gond. Sokkal inkább azzal, hogy a termékeket tulajdonoljuk, így pedig a gyártóknak nem feltétlenül érdekük az, hogy időtálló termékeket készítsenek.

Hol tartunk a körforgásosságra való áttérésben?

Az összkép nem annyira pozitív, nagyon nagy hátrányból indulunk. Jelenleg nagyon erősen túlhasználjuk a rendelkezésre álló erőforrásokat, a felhasznált nyersanyagok 93%-a még mindig újonnan kerül a rendszerbe, és mindössze 7%-ot használunk újra. Eközben egyre közelebb vagyunk azokhoz a határokhoz, ahol még kontrollálható szinten tudjuk tartani a klímaváltozást, vagy épp a biodiverzitás csökkenését. A körforgásosság szerepe a teljes rendszert tekintve egyelőre gyakorlatilag nulla.

Mi a helyzet Magyarországon?

Nemzetközi szinten is úttörő gyakorlatokat nem látok itthon, és számos területen egyelőre nincs előrelépés. A szabályozói környezet bizonyos szegmensekben jól áll, és az üzleti szférában, a nagy vállalatok körében is megindult a helyezkedés. Nagyon jó iránynak látom a Nemzeti Bank fenntarthatóság melletti elkötelezettségét, amiről mostanra már kiderült, hogy nemcsak szavak szintjén létezik, hanem egész jó szabályozói környezetet szeretnének kialakítani a pénzügyi piacokon.

A társadalom jelentős része még nem tart itt. Azt a fajta fogyasztói utat szeretnék bejárni, melyet a nyugat-európai társadalom a 70-es, 80-as, 90-es években kiélvezett. Ez azonban nem lehetséges, erre már nem lesz időnk. Közben viszont azt is látni, hogy ha vannak jó alternatívák, arra nyitottak az emberek. Engem például nagyon meglepett, hogy mennyire gyorsan teret nyert a vegán étrend.

Az talán senkinek nem újdonság, hogy fogytán van az időnk, és talán az idei nyár azokat is meggyőzte, akik eddig kételkedtek. Mire számíthatunk?

Ennek az évtizednek a felénél kellene tetőznie a kibocsátásnak. Mérvadó becslések szerint az 1,5 °C-os melegedéshez tartozó úgynevezett karbonbüdzsé nagyjából 6 évig elég, a 2 °C estében pedig 24 évig. Ha ezen a 24 éven túllépünk a karbonkibocsátás jelentős visszafogása nélkül, annak nagyon súlyos következményei lesznek. Persze más ökológiai problémák is vannak. Ezekre is oda kell figyelni. Az idő sürget, és ezt az időt nem szabad elvesztegetni arra, hogy rossz válaszokat adunk az égető kérdésekre.

Jelenleg inkább rossz válaszok születnek?

Nem szabad csak a klímaválságra koncentrálni, mert azt egyébként meg tudnánk oldani a jelenlegi technológiákkal is. A napenergia, a szélenergia abszolút tiszták, viszont jelentős anyagigényük van, ahogy ez a nagy port kavart júniusi Gelencsér-interjú kapcsán a mainstream diskurzusba is bekerült. A jelenlegi átmenetnek megvan az a veszélye, hogy egy probléma megoldásával több másikat generálunk.

Bár nagyon kényelmetlen ez a téma, de arról kell legelőször beszélni, hogy mi az, amit ez a társadalom látni szeretne maga körül.

Mennyi utazást, mennyi bevásárlóközpontot, mennyi utat, mennyi villamost, milyen átlagos egy főre jutó lakásnégyzetmétert? Annak, ami most a háború kapcsán a fokokkal és a termosztátokkal kapcsolatban előkerül, ha tetszik, ha nem, amúgy is elő kellett volna kerülnie. Nincs veszve minden, megvan a lehetőség arra, hogy a világ továbbra is fejlődő pályán maradhasson, de ez a fejlődő pálya nem úgy fog kinézni, mint az eddigi.

Melyek a legégetőbb területek? Hol kellene leginkább változtatnunk?

Most már muszáj beszélni a kényelmetlen dolgokról is. Például az, aki minden nap autóval jár, a saját gyereke és az én gyerekeim életfeltételeit rontja jelentősen. Én azt gondolom, hogy ezt ki kell mondani. Mert ha nem mondom ki, csak azért, hogy ne bántsak meg valakit, akkor így megyünk tovább. És akkor aztán lassan elbúcsúzhatunk mindenkitől. A tudatosság persze minden területen fontos. Beszélhetünk a mezőgazdaságról és az étkezésről is. Idén például megtermeltünk itthon 2,8 millió tonna gabonát, ami elég a hazai lakosságnak, de exportra például már nem jut belőle. Azt viszont már nem említik meg, hogy ennek a jelentős részét nem az emberek, hanem a haszonállatok eszik meg. Egy kiló hús megtermeléséhez nagyjából 10-szer annyi takarmányra van szükség. Ha csökkentenénk a húsfogyasztást, akár minden termelő átállhatna az ökológiai gazdálkodásra, hiszen nem kellene az állatokkal feletetni a gabonát. És itt nem arról van szó, hogy vegánnak kellene lenni. Nem lehet úgy gazdálkodni, ahogy eddig! Ez sem az ökológiai korlátokat, sem a környezeti hatásokat tekintve nem folytatható!

„Most már muszáj beszélni a kényelmetlen dolgokról is” – interjú