Kezdő tanyasi életemet bemutató sorozatom előző részeiben sorra vettem a kezdeteket, a veteményessel való küzdelmeimet, az amatőr baromfitartás szépségeit, illetve a birkák és a kecskék érkezését. Ebben a fejezetben egy kicsit az árnyoldalra pillantunk át, egészen pontosan a róka okozta kevésbé boldog pillanatokról fogok írni. 

Ahol élet van, ott halál is van

Már nem tudom, hogy a fenti mondatot egy regényben olvastam-e, vagy egy tapasztalt állattenyésztő szájából hallottam akkor, amikor az első lovam a másvilágra költözött, ez ugyanis akkor rettenetesen megrázott. De való igaz, hogy aki állatot tart, annak bizony számolnia kell azzal is, hogy sajnos a jószágok is halandóak, és nem csak célzott húsfelhasználás vethet véget törékeny életüknek. 

A mai modern világban, ahol a legtöbb ember számára a hús meg a tojás a boltban „terem”, miközben szemforgatva titulálják gyilkosnak azt, aki saját maga tartja és – mondjuk – vágja is az állatait, nemigen fogadják el (talán nem is akarják elfogadni) azt, hogy a gazda számára igenis nagyon sokat számít minden egyes állata. Pedig, bizony, így van. Akkor is, ha „csak” baromfiról van szó. 

Szabadság vs biztonság

A szabadtartásban élő baromfiállomány sokszor sajnos eléggé ingatag, hiszen a háziszárnyasok a berepülő vadon élő madaraktól is különféle betegségeket kaphatnak el, elviheti őket a róka, a nyest, a patkány, vagy akár bizonyos ragadozó madaraknak is kiváló célpontjai lehetnek. Persze választhatunk, hogy bombabiztos, minden oldalról és felülről is védett, általában nem túl nagy helyen tartjuk őket, vagy kockáztatunk a boldog, szabad állatokért és az extra minőségű tojásért cserébe.

Én maximálisan a szabadság pártján vagyok, jómagam sem bírom a bezártságot és a korlátokat, éppen ezért az állataimnak is a tőlem telhető legnagyobb teret próbálom biztosítani, legyen szó lóról, kutyáról, birkáról, kecskéről vagy baromfiról. Persze egy fél hektáros „birtok” anno a lovaim számára nyilván nem a végtelen rónát jelentette, de a kisebb kérődzők és a baromfik – azt hiszem – valóban boldog és szabad életet élhetnek nálam. 

Azonban – ahogy fentebb említettem – a szabadságnak ára van, így a baromfiállományom időről időre leapad, átalakul, cserélődik, ismét növekszik, és így tovább. Nálam előfordult már elhullás vadon élő madár által behurcolt betegség miatt, elejtés a saját és a szomszéd kutyák által, illetve természetesen az elmaradhatatlan többfelvonásos rókatörténet is. 

Előbb-utóbb megjelenik a vörös 

Szerintem nincs olyan baromfitartó, aki legalább egyszer ne került volna konfliktusba a rókával. Azzal az igen ügyes és végtelenül opportunista ragadozóval, amely jelenleg az internetes divat-cukiságfaktor koronázatlan királyává lépett elő. Akinek állítólag mi, vidéken élő, háztáji állatokat tartó, galád népek elvettük az életterét – mert ugye az ezeket hangoztatók a tokától bokáig aszfaltozott városi létben véletlenül sem korábbi erdők-mezők helyén élnek –, és egyébként is minek tartunk baromfit, magunkra vessünk, boltban is van tojás meg hús, vagy leginkább ne is együnk ilyesmit! 

Igen, a róka valóban a természet része, és ez így is van jól. És igen, nagyon aranyosak a kotorék előtt játszó kölykök, és annak is helye van, hogy ideális létszámban tegyék a dolgukat, szintén a természetben. Sőt, nekem még az is belefér, ha néha egy-egy tyúkot lenyúlnak, főleg ha én hibázok, és, mondjuk, nem zárom be a baromfit éjszakára. Ez valahol jogos, hisz megtalálta a rést a pajzson, ha megnyerte, hát vigye. 

Azonban a baj nálam sosem éjjel jött, vagy a hanyagságomnak köszönhetően, hanem fényes nappal, és szó szerint vitt mindent, vagy legalábbis megpróbált mindent vinni. És mindezt nem azért teszi, mert elvettem az életterét, és szegény nem tudna két lépéssel arrébb a végtelen erdőn-mezőn eleget pockászni, hanem azért, mert sokkal, de sokkal könnyebb a tyúkjaimmal betömni a sok-sok éhes szájat. Kisebb energia, kisebb kockázat, biztos haszon; ebben nem különb tőlünk, emberektől. Igazából teljesen megértem. Hogy elfogadom-e? Nem. Miért nem? Fekete Istvánt idézve: „ha a majorság mellett ver tanyát, nyilván vét a saját törvényei ellen is…” 

Jogokat a tyúkoknak is

Azt gondolom, hogy emberként én is ugyanúgy természet része vagyok, mint a róka, vagy bármely másik élőlény. Van saját „territóriumom”, és vannak saját jószágaim, amelyekért én vagyok a felelős, nekem kell őket megvédeni. Egyébként is, ha a róka cuki, a tyúk is az, nem? Nekik nem jár a boldog kapirgálás fényes nappal a – bekerített – több ezer négyzetméteren? Nekik nem jár a szabadság? Az a baj, hogy nincsenek ártatlan gombszemeik, amelyeket a mindenféle természettől elrugaszkodott videókban lehetne mutogatni? Rájuk nem lehet szívecskéket tenni, amivel az emberek letudják a napi „szeretem az állatokat” adagjukat? Vagy nekem kéne tán inkább bolti tojást vásárolni, amely szörnyű körülmények között tartott, végtelenségig kizsigerelt, horrorisztikus kinézetű tyúkoktól származik? 

Újabb tyúkok a portán

Az őshonos állományom egyik részét pár hónapja a szomszéd kutyái ölték meg – illegálisan bejutva a telkemre –, a másik részét pedig egy szemfüles róka tette magáévá egy téli délutánon, amikor a szakadó eső miatt egy órával később lettek bezárva a tyúkok.

Gondoltam, gyorsan pótolom a hiányzó létszámot. Az a szerencse ért, hogy – „mindenkit átverhetnek” jeligére – sikerült egy tucat letojt tyúkot házhoz rendelnem. Tisztességből átvettem őket, de fogtam a fejemet a hülyeségemért. Szinte egy szál toll nem volt rajtuk, a tarajuk színtelenül és bánatosan konyult lefele, tömören: borzalmasan festettek. Ijedten pislogtak a sötét ólban, napokig nem mertek kijönni a levegőre sem, mert nem tudták, mi az a napfény. Tavaszra azonban összekapták magukat, boldogan futkároztak a legelőn, kapirgáltak, ették a csimaszokat, tojták a finom tojásokat, és szó szerint boldogok voltak. Én pedig ettől voltam boldog. És ennek a boldogságnak és szabadságnak vetett véget jó néhány példány számára – ismét – egy ravaszdi. 

Természetesen bezártam, vagyis – mondjuk ki – bebörtönöztem a többieket a házam melletti kisebb részre, amely mellett a kutyáim is járnak-kelnek. De pofátlanul ide is utánuk jött a vöröske. Ráadásul fényes nappal, nagyjából az orrom előtt történt az eset, így „csak” két tyúk bánta…, utoljára. Még mielőtt valaki rosszra gondolna, életben van a ravaszdi, de ő ide már nem jön többet.

Konklúzió

Nos, tény, ami tény: róka van, volt és lesz. Előbb-utóbb jönni fog, akkor is, ha esetleg egy-két évig nyugalom van. Ismét lesz egy tavasz, amikor éhes kölykök várakoznak egy környékbeli kotorékban, sajnos ez pedig mindig csak akkor derül ki, amikor a tyúkok egy része már az ő gyomrukban van. 

A magam részéről megteszem, amit eddig is: sötétedéskor mindig zárom a tyúkokat, illetve ezután áprilistól júniusig szigorúan zárva tartom őket, akármennyire is fancsali képet vágnak majd hozzá. Ha pedig ennek ellenére is próbálkozik a róka, meglátjuk, ki lesz a ravaszabb!