Azt gondolom, hogy aki természetközeli(bb) életet él, az mindennap kap valamilyen ajándékot a sorstól, legyen bármilyen évszak is. A tavasz azonban a legkülönlegesebb időszak, hiszen ilyenkor minden az új élet születéséről szól. Az előző részekben bemutatott állataim jó néhány utódja látta meg nálam a napvilágot az elmúlt tizenöt évben, következzenek hát most ők.

Növények és állatok között élve az élet örök körforgását mindennél valóságosabban tapasztalhatjuk meg, annak minden vidám és fájdalmas pillanatával együtt. A Jóisten segítségével teremtünk, aratunk, és bizony a végén (vagy sokszor sajnos idő előtt is) búcsúzunk, temetünk. Majd minden kezdődik elölről.

Kapcsolódó bejegyzések

Tanyasi tréfák – 3. rész: A tyúkjaim története

Amikor elköltöztem a tanyára, kérdés sem volt, nekem lesznek tyúkjaim! De nem minden ment zökkenőmentesen.

Tavasszal viszont szinte berobban az élet: kipattannak a rügyek, virágoznak a fák, előbújnak az első elvetett magok, és a tanyán megtalálható különböző állatok is legtöbbször ilyenkor hozzák világra aranyosabbnál aranyosabb utódaikat.

Kiscsikó

Vidéki életem kezdetén még több lovat tartottam, köztük kancákat is. Bár az első próbálkozás szomorú tragédiába fulladt, pár évre rá végül szerencsésen megérkezett hozzám az akkori kancám csodaszép méncsikója. Bár biztonsági okokból a születése egy tapasztalt szakember istállójában történt, a felcseperedését pici, puha csikóból nyurga növendékig itthon követhettem végig.

Valószínűleg szerencsém is volt vele, mert egy hihetetlenül kedves, kezes kis ló volt. Persze kellően kíváncsi is, így előszeretettel „segített” a trágyázásnál. Valamiféle talicskafétise lehetett, mert ahogy előkerült a járgány, ő jött, és lelkesen belemászott, vagy ha már tele volt, jókedvűen borította fel a legnagyobb örömömre. De szívesen rohangált vödrökkel a szájában, illetve lopta el a karámfára akasztott különböző ruhadarabokat. A gyerekes csínytevéseivel együtt azonban egy angyal volt, mára már felnőtt lóként okoz nagy örömöt az új gazdájának.

Kiskecskék

Amikor az emberben megfogalmazódik a kecskevásárlás gondolata, már valószínűsíthető, hogy elment a maradék józan esze is. Amikor pedig eldönti, hogy legyen a kecséjének kiskecskéje (az indok természetesen a tej, mi más), akkor már nem csak feltételezett az elmebaj.

A kiskecskék egyébként cukik. Úgy pár napig, amíg még gyámoltalanul bukdácsolnak az anyjuk mellett. Ahogy picit megerősödnek, végtelenül rosszak lesznek. Mindenre felmásznak, mindent szétszednek, kiborogatnak, mindenhová bemásznak (és beszorulnak), kiszöknek, beszöknek, csizmaszárat, cipőfűzőt és kabátujjat rágnak. Picike testükben koncentrálódik az a rengeteg megátalkodottság, ami majd a nagyobb testben talán eloszlik (spoiler: nem). De attól még szeretjük őket (már amikor éppen nem okoznak magas vérnyomást).

Kisbárányok

Mivel nekem kameruni birkáim vannak, évente kétszer is van szerencsém ezekhez az édes kis „bolhákhoz”. A „ma született bárány” kifejezés sem véletlen, hiszen olyan kis cseppek és ártatlanok. Aránytalanul hosszú lábaikon futkosnak anyjuk mellett, és kétségbeesetten sírnak, amikor az kicsit eltávolodik tőlük (pl. abrakot enni).

Az első pár napban még nekem is van arra lehetőségem, hogy orvul elkapjam és jól megszeretgessem őket, sajnos utána „bekamerunisodnak”, azaz tartják a három lépés távolságot, amit csak nasiosztásnál felejtenek el. Viszont a kisbarik még nem nasiznak, úgyhogy ki kell használni azokat a bizonyos perceket.

A kecskékkel ellentétben ők igazi kis angyalkák, sem piciként, sem később nem tör elő belőlük a sátán. A kezdeti bizonytalanságukat hamar felváltja a fiatalos jókedv, és öröm nézni, ahogyan vidáman ide-oda pattognak.

Kiscsibék

Nem tudom, hogy van-e a baromfitartás függőségére orvosi szakkifejezés, de biztosan állíthatom, hogy a kórkép valós. Persze eleinte úgy kezdődik, hogy a tojás miatt „kell pár tyúk”, aztán pár év múlva azon kapja magát az ember lánya, hogy huszonhat Facebook-csoportban nézegeti naponta a különlegesebbnél különlegesebb baromfik hirdetését. Persze csak azért, hogy aztán a méregdrága tyúkot elvigye a róka.

Néhány garnitúra naposcsibe felnevelése után pedig jön a gondolat, hogy bizony keltetni kéne. Úgyhogy „megérkezik” egy keltető, elkezdődik a szorgalmas tojásgyűjtögetés, illetve másfajta tenyésztojások vásárlása. Három hét izgalmas várakozás után pedig kibújnak a csipogó kis pelyhes gombócok.

Talán ebben a folyamatban a leglátványosabb az új élet csodája, hiszen a rántottának valót betesszük egy gépbe, majd 20–21 nap múlva egy tökéletesre formált kis élőlény bújik ki belőle. Tényleg elképesztő. A kispipik pedig irtó aranyosak. Puhák, gömbölyűek és kifejezetten szórakoztatóak. A csibenevelde látványa akár hosszú órákra is lebilincseli az embert, teljesen addiktív, igazi tesz-vesz város. Jönnek-mennek, tollászkodnak, esznek-isznak, csipkednek mindent, néha egymást is. Aztán pedig gondolnak egyet, és eszeveszett sebességgel átrobognak a ketrec egyik sarkából a másikra, majd hirtelen lemerül az elem, és arccal lefelé hasra vágódva megpihennek.

Náluk is ki kell élvezni az első pár napot, ugyanis hihetetlen gyorsasággal tollasodnak ki, és lesz belőlük valami nyurga, dinoszauruszszerű lény, amelyet már nem igazán van kedvünk a tenyerünkbe fogva szeretgetni.

Egy szó mint száz, minden állatkölyök rendkívül aranyos, csak kár, hogy olyan rövid ideig tart ez korszakuk! 🙂

A természetközeli életmód és az önellátásra való törekvés egy lehetséges út a fenntartható jövő felé. Bolygónk védelme a Planet Budapest 2023 Fenntarthatósági Expón is a kiemelt témák közé tartozott, melyet a Your Planet kiállítás mutatott be. A 18 szigetből álló tárlat több mint 6500 négyzetméteren kapott helyet, és különleges vizuális megoldásokkal tette kézzelfoghatóvá a fenntarthatósági és környezetvédelmi kihívásokat, melyekkel az élővilággal együtt szembe kell néznünk.