Ahogy az üvegházhatással kapcsolatos konszenzus kezdett megszilárdulni az 1980-as években, a nagy olajvállalatok szervezett erőfeszítéseket tettek a klímaszkepszis felerősítésére és a klímaváltozás elleni fellépés fontosságát hangsúlyozó figyelmeztetések gyengítésére.
Már az 1960-as években lehetett érzékelni a klímaváltozás globális hatásait, az 1970-es és 80-as évek fordulóján pedig már az az elvi alap is adott volt, amelyről cselekedni lehetett volna a súlyosabb klímaválság megelőzése érdekében. Ez azonban még jó ideig váratott magára, nem utolsósorban azért, mert a fosszilisenergia-ipar is beszállt az ezzel kapcsolatos diskurzusba, a kételyek szándékos erősítésével bagatellizálva a problémát – írja a közelmúltban megjelent új könyv (Our Biggest Experiment: An Epic History of the Climate Crisis) szerzője Alice Bell.
A világ legnagyobb olajipari vállalatának, az Exxon Mobilnak a vezetőit már az 1970-es évek közepén elkezdte foglalkoztatni a kérdés, vajon a klímaváltozás témája tartósan felkerülhet-e a politika napirendjére zavart okozva üzleti modelljében is. Ekkoriban ugyanis hébe-hóba már a politikai vezetők és a média is felvetette az ügyet. Az Exxon 1977-ben indította el a szén-dioxiddal kapcsolatos kutatási projektjét évi 1 millió dolláros költségkerettel. Ez akkoriban jelentős összegnek számított, annak fényében azonban nem sok, hogy a vállalat évente összességében 300 millió dollárt költött kutatásokra.
Energiaátmenet 1982-ben?
Miután az Exxon vezetői előtt valamikor 1978 körül világossá vált, hogy a szén-dioxid-kibocsátás témájával mélyebben és tartósan foglalkozni kell, az olajcég egyik legnagyobb szupertankerét speciális műszerekkel felszerelve óceánkutató hajóvá alakította át. A társaság azt akarta, hogy a klímaügy szempontjából is hiteles szereplőként tekintsenek rá, ezért kiemelkedő tudósokat küldött a hajóra, és biztosította kutatási szabadságukat is. Az itt végzett kutatások valódi tudományos eredményeket hoztak, amelyeket később egy 2009-es tanulmány elkészítéséhez is felhasználtak. A cikk egyik megállapítása szerint az óceánok mindössze 20 százalékát képesek elnyelni az emberi tevékenység folytán a légkörbe kerülő szén-dioxidnak.
A kutatási eredmények ismeretében az Exxon tudományos vezetője, Edward David jr. 1982-ben egy – az Exxon által finanszírozott, a globális felmelegedésről szóló – konferencián így fogalmazott:
Kevesen vonják kétségbe, hogy a világon energiaátmenet kezdődött, amely a fosszilis tüzelőanyagoktól való függés felől a megújuló energiaforrások olyan mixe felé vezet, amely nem fog szén-dioxid-felhalmozódási problémákat okozni.
Úgy vélte, hogy az egyetlen kérdés az, hogy ez milyen gyorsan fog megtörténni. A kutatások lendülete azonban az 1980-as évek közepére nagyrészt elveszett, és több évtizednyi tétlenség következett.
Abban, hogy ez így történt, a politikának és a politikusoknak, illetve az ehhez asszisztáló tudósoknak is megvolt a szerepük. Ronald Reagan, egykori amerikai elnök 1981-es hivatalba lépését követően például James G. Watt ügyvédet nevezte ki belügyminiszterévé, akinek a jogi cége azért küzdött, hogy közösségi tulajdonban álló földterületek nyílhassanak meg az olaj- és a bányaipar előtt. Watt hírhedt volt arról, hogy tiszta szívéből gyűlölte a természetvédelmi projekteket. A várakozásokkal szemben mégsem zárta be a Környezetvédelmi Hivatalt (EPA), mindössze alaposan visszavágta apparátusát, ezzel okosan elkerülve a közfelháborodást.
Forrás: uspresidentialhistory.com
A Reagan klímaügyi döntései szempontjából meghatározó emberek között kell említeni Bill Nierenberget is, aki az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiája (National Academy of Sciences, NAS) által 1980-ban felállított új szén-dioxid-ügyi értékelő bizottság vezető tudósa volt. A hadsereg szponzorálta tudomány világában szocializálódott kutató szintén heves ellenérzéseket táplált a környezetvédelmi mozgalom ellen, különösen a nukleáris energia kérdésével kapcsolatban.
Ok az óvatosságra, de nem a pánikra
A Nierenberg vezette testület által Reagannek készített jelentést egy csapat közgazdász és természettudós jegyezte, akik azonban igencsak különböző nézőpontokból szemlélték a problémát. A jelentés úgy épült fel, hogy öt fejezetet a globális felmelegedést jelentős problémának leíró tudósok készítettek el, két fejezetet pedig a közgazdászok, akik inkább a fizikai és gazdasági hatások – ezredfordulót követő – kilátásaival kapcsolatos bizonytalanságot domborították ki. A jelentést a közgazdászok fejezetei keretezték. Összességében az ő elemzésük volt a hangsúlyosabb, amelyet a munkát vezető tudós álláspontja is támogatott. A követendő stratégiaként gyakorlatilag tétlenséget és alkalmazkodást sugalló üzenete szerint a problémát ugyan nem kerülhetjük el, de nincs is külön megoldás rá: „egyszerűen meg kell tanulnunk hatékonyabban kezelni a fordulatait”.
A klímaügy kezelése szempontjából kulcsfontosságú jelentés a bevezetőjében rögvest leszögezi: „hisszük, hogy van ok az óvatosságra, de nem a pánikra„. Az anyag egy fontos ponton pedig azt sugallja, hogy az emberiség a klímaváltozáshoz nagyrészt migrációval lesz képes alkalmazkodni, ahogyan ez a múltban is megtörtént már. A jelentés egészére és konkrétan az előbbi megállapítására vonatkozó szakértői vélemények között erősen kritikus, sőt döbbent hangok is felbukkantak. Ezekre az értékelésekre azonban nem érkezett válasz. Persze a Fehér Ház kezdettől fogva egyértelművé tette az akadémia számára, hogy nem fogja jóváhagyni a spekulatív, riasztó, „farkast kiáltó” forgatókönyveket, abban bízva, hogy a technológia majd megtalálja a választ, és hogy elegendő lesz finanszíroznia a kutatásokat és kivárnia.
Felmerül a kérdés, hol voltak ekkor a klíma- és környezetvédő aktivisták, szervezetek. A környezetvédelmi mozgalom ugyan fellendülőben volt, de a civil szervezetek egyelőre inkább olyan témákra összpontosítottak, mint az esőerdők és a bálnák megóvása vagy éppen az útépítések elleni fellépés. A klímavédelmi csoportok felemelkedésére és a klímaügy dominánssá válására a 2000-es évekig kellett várni. Valójában az első, a klímaváltozás témájával igazán intenzíven foglalkozó aktivisták a szkeptikusok voltak. A klímaszkepticizmus történetének kezdetei a klímatudomány megszületésének idejére nyúlnak vissza, ami természetes, hiszen a kételkedés hagyománya a tudomány tradíciójának részét képezi.
Nem kellett volna így történnie
A szkepticizmust később az olajipar vette át, igaz, egészen más motivációk által hajtva. Ahogy az 1980-as években az üvegházhatással kapcsolatos konszenzus kezdett megszilárdulni, a nagy olajvállalatok szervezett erőfeszítéseket tettek a klímaszkepszis felerősítésére és a klímaváltozás elleni fellépés fontosságát hangsúlyozó figyelmeztetések gyengítésére, valamint a figyelem elterelésére. És bár ehhez a zavarkeltéshez alkalmanként fizetett tudósokat is igénybe vettek, ez nem tudomány volt, sokkal inkább PR. Éppen úgy, ahogyan ezt korábban, az 1940-es években a levegőszennyezés kapcsán is tették. Ráadásul néhány trükköt a dohányzás és a rák összefüggéseit tagadó dohánycégektől is átvettek.
Az 1980-as évek második felében a nagy olajvállalatok csúcsvezetői megállapodtak abban, hogy egyre nagyobb összegeket különítenek el klímapolitikára. Megalapították a rendkívül hitelesen csengő nevű Global Climate Coalition nemzetközi lobbicsoportot, amelynek fő profilja az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére irányuló cselekvés ellenzése volt. Hamarosan szaporodni kezdtek a hasonló csoportok, felerősítve a szkeptikus véleményeket és a bizonytalanságot kiemelő, tudományos jellegű hangokat. Stratégiájuk az volt, hogy úgy kapcsolódnak be a tudományos és politikai vitába, hogy a tudomány eredményeit saját érdekeiknek megfelelően, szelektíven használják fel.
Kapcsolódó bejegyzések
Tesznek a klímacélokra az állami olajvállalatok
Az olajvállalatok hatalmas összegeket készülnek beruházni a kitermelésbe, bár ez erősen szembemegy a Klímaegyezményben tett vállalásokkal.
Az említett könyv szerzőjének vallomása szerint munkája egyik legfájdalmasabb része az volt, amikor az 1950-es, 60-as, 70-es évekből származó figyelmeztetéseket olvasta arról, hogyan romolhat a helyzet „valamikor a 2000 után”, ha nem teszünk a fosszilis tüzelők használata ellen. Ma már elődeink rémálmait éljük, pedig nem kellett volna így történnie – fogalmaz Alice Bell. Arra az esetre, ha ránk törne a klímaszorongás, azt ajánlja, hogy arra gondoljunk, hogy olyan ismeretekkel és eszközökkel rendelkezünk, amelyek lehetőséget kínálnak a cselekvésre. Mert nagyon kényelmes lenne csak ülni és ezt gondolni: „Egy kicsit furcsa ma az idő. Megint.”
