Vajon tényleg ördögtől való állattartási gyakorlat a libatömés? Érdemes lemondanunk a Márton-napi libalakomáról az állatvédelem jegyében? A válasz természetesen egyik kérdésre sem határozott igen. Alább ki is fejtjük, miért.
Márton-napon és környékén elterjedt szokás hazánkban libát tenni az asztalra. Van, aki otthon készíti el az ízletes madarat, míg mások megspórolják a sütés-főzés vesződségét, így inkább az éttermek kínálatát böngészik friss libacomb és -máj, valamint a körítésként elengedhetetlen lila káposzta után.
Kapcsolódó bejegyzések
Miért olyan fontos megőrizni az őshonos baromfifajtákat?
Az NBGK Haszonállat-génmegőrzési Intézet tudományos munkatársaival készült interjú az őshonos baromfifajtákról.
A Szent Mártonnal kapcsolatos legendák révén létrejött gasztronómiai tradíció szorosan egybeforrt az új bor megkóstolásával, és eredetileg az aktuális év termését hivatott megünnepelni. Sok helyen még ma is ezért készítenek libasültet Márton-napon, ám a mai városlakók többsége már nem feltétlenül foglalkozik a hagyomány valódi jelentésével, inkább csak örül, hogy végre alkalom adódik arra, hogy valami különleges fogással dobja fel az étrendjét. Abba pedig alighanem még kevesebben gondolunk bele, hogy miként is kerül kedvenc Márton-napi szárnyasunk a tányérunkra, és hogy szenvednek-e a libák, miközben megtömik őket. Pedig érdemes lenne…
Minden az ókori Egyiptomban kezdődött
A libatömés tradíciója rendkívül régre, egyenesen az ókori Egyiptomig nyúlik vissza. Itt figyeltek fel ugyanis arra, hogy a vándormadarak – így a libák rokonai, a vadludak is – jóval többet esznek a szükséges mennyiségnél, mielőtt útra kelnének. A felhalmozott extra kalóriákból aztán zsírraktárat képeznek a bőrük alatt, valamint a májukban, hogy a hosszú repülés közben legyen elegendő hasznosítható energiájuk. Az egyiptomiak ezt a megfigyelést kihasználva kezdték el a haszonállatként tartott libáikat táppal tömni, a szokást pedig később a görögök, majd pedig a rómaiak is átvették.
Hazánkban is előszeretettel tömik a libát
Hazánkban vélhetően a 11–12. század környékén kezdhettek el libát tömni, az ekkori gyakorlat szerint leginkább árpadarával, ám a 18. századtól kezdődően már egyre inkább hódított a kukorica is a libatömő családok körében. A libatömés célja a máj hizlalása volt. Az így nyert ízletes étel hamar az alföldi parasztcsaládok legfőbb bevételi forrása lett, mígnem aztán a tömés országszerte elterjedt szokássá vált. Mindennek a végső következménye az lett, hogy az 1960-as évektől kezdve egészen a mai napig már nagyüzemi körülmények között is tömik a libát, kiváltva ezzel az állatvédők haragját.
De hogyan is néz ki a libatömés a gyakorlatban?
Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy bármilyen kegyetlennek is hathat elsőre a libatömés gondolata, ha szakszerűen és megfelelő körülmények között végzik, nem minősül állatkínzásnak, így nincs is betiltva hazánkban. Tömni kizárólag hím egyedeket, azaz gúnárokat szoktak, ugyanis a tojók mája nem hizlalható kellően. A háztáji gazdaságokban gondozott gúnárok élete kifejezetten jónak mondható a tömés előtti időszakban. Ilyenkor sokat legeltetik, azaz zöldtakarmánnyal látják el a szárnyasokat, és igyekeznek figyelmesen, törődően bánni velük.
Minél jobban érzi magát ugyanis a madár, annál többet fogyaszt saját akaratából a rostokban gazdag eleségből, mely hozzájárul a tömés előkészítéséhez, vagyis a nyelőcső tágulásához, hiszen begy híján a takarmány itt tárolódik, amíg a gyomor túl van telítve. A töméshez – ha humánusan végzik – a gazdák egy puha, hajlékony és tisztítható gumicsövet használnak, ezen keresztül, mindössze néhány másodperc alatt préselik be a liba nyelőcsövébe a táplálékot. A tömés körülbelül két héten keresztül tart, az egyszerre bevitt takarmány mennyiségét pedig fokozatosan növelik.
De akkor mindez okoz-e szenvedést a libáknak, vagy sem?
Ha minden szakszerűen, valamint a felelős állattartás szabályai szerint zajlik, a tömés alapvetően nem okoz sem fájdalmat, sem pedig egyéb kínszenvedést a libáknak, maximum első ízben lehet kissé szokatlan számukra a dolog. Léteznek persze olyan üzemi telepek is, ahol nem igazán szempont az állatok jólléte. A ketreces tartás, a zsúfoltság és a korlátozott mozgáslehetőség okozta stressz pedig kétségkívül meg is viseli az ilyen helyeken gondozott libákat. Arról nem beszélve, hogy a nagyüzemi telepeken a tömés sem éppen humánus módon zajlik, hanem sokszor gépi tömlők segítségével. A libákat ráadásul sokszor be is nyugtatózzák, valamint antibiotikum-kúrára fogják, hogy bírják a gyötrődést.
Kapcsolódó bejegyzések
Aki állatokat bántalmaz, jó eséllyel embereket is fog – Podcast
Dr. Vetter Szilviával beszélgettünk az állatvédelem fontosságáról, jelenlegi helyzetéről és arról, hogy merre fejlődhet tovább a terület a jövőben.
Lemondani tehát a Márton-napi libalakomáról semmiképpen sem érdemes, viszont jól gondoljuk meg, honnan szerezzük be azt a baromfit, amely végül az ünnepi asztalra kerül! Ha tudunk, vásároljunk körültekintően, lehetőleg termelői piacon, valamint háztáji gazdaságok üzleteiben! Ha pedig nem otthon fogyasztanánk a libasültet, próbáljunk meg tájékozódni az étterem forrásairól, és amennyiben kiderül, hogy nagyüzemi állattartásból származó libahúst szolgálnak fel, válasszunk inkább egy másik helyet! Ezeket a tanácsokat megfogadva tiszta maradhat a lelkiismeretünk, hiszen nem támogattuk a mostoha körülmények között zajló állattartást, így a Márton-napunk is nyugodtan telhet.
Kiemelt kép: Canva
