Juhász Árpád világutazó, filmes-geológus életének eddigi kalandos 91 éve alatt bolygónk számos csodálatos, néhol veszélyes, néhol titokzatos helyszínén járt már, hogy kutassa a változásokat, és hírt adjon távoli népekről és szokásaikról a hazai közönségnek. Legutóbbi találkozásunkkor a Machu Picchuról mesélt.
Hiába vagyok geológus, akit elsősorban az Andok geológiai felépítése érdekelt, nem tudtam magam távol tartani Peru legnagyobb látványosságától, a Machu Picchutól.
Ez a vidék az Andok fő hegyláncától keletre esik, ahol már sok a csapadék. A trópusi esőerdő benőtt mindent az égvilágon, ahol az ember nem avatkozott be. Így történhetett meg, hogy Machu Picchu, ami egyébként kecsua nyelven öreg csúcsot jelent, sokáig teljesen ismeretlen maradt az európai és az amerikai felfedezők előtt. Csak 1911-ben jutott el ide egy bizonyos Hiram Bingham nevű észak-amerikai régészprofesszor, helyi indiánok segítségével. A Machu Picchut ekkor sűrű trópusi növényzet fedte.
Már az odajutás sem egyszerű
Sokan úgy gondolták, hogy a Machu Picchu azért épült, hogy az inka uralkodók el tudjanak rejtőzni a spanyol hódítók elől. Ez nagy tévedés, mert sokkal korábban, az 1400-as évek közepén építették. Teljesen izolált, önellátó ökoszisztémát hozott létre itt az egyik inka uralkodó. Lépcsőzetes teraszokat alakítottak ki a hegynyergen fölépült város körül; mert igazából a Machu Picchu, bár úgy hívják, hogy öreg csúcs, nem igazán csúcs, hanem egy hegynyereg, amelyet több oldalról is hatalmas, közel 6000 méter magas csúcsok vesznek körül. Az inkák a napistent tisztelték. Van ott egy nagy faragott gránittömb, amely rituális célt szolgált: hitük szerint ki tudták hozzá pányvázni a Napot.
Kapcsolódó bejegyzések
Perui történetek – Lélegzetelállító trópusi magashegység, tragikus lavinák és a kecsuák aranya Juhász Árpád visszaemlékezésében
Juhász Árpád világutazó geológussal ezúttal kedvenc országába látogattunk el.
Cusco felől van egy ösvény, az inka ösvény. Amikor én 1986-ban először ott jártam, teljesen elhanyagolt állapotban találtam. Ez tulajdonképpen egy függőleges sziklafal oldalában lévő, erősített hídátereszekkel biztosított ösvény. Amerikában nem ismerték a lovakat (csak az európaiak révén kerültek ide), tehát az inka ösvényen csak lámákkal közlekedtek, illetve maguk az emberek hordták a terheket. Egyébként az, hogy Pizarro kvázi két perc alatt aljas módon, csellel és ármányosan ki tudta végezni az inka uralkodót, részben a lovaknak is volt köszönhető, mert komoly pszichológiai hatással volt az a maroknyi lovascsapat az inka hatalmi elitre és az őket körülvevő emberekre.
Visszatérve a Machu Picchura: az első alkalommal, amikor ott jártam, még nem lehetett semmiféle járművel felmenni, föl kellett gyalogolni. Az alatta elterülő Urubamba folyó völgye az inkák szent völgye volt. Ma is vannak ott nagy települések, ahol kecsua indiánok élnek. Ezen a folyóvölgyön át lehetett eljutni egy termálforráshoz, az Agua Calienteshez, innen lehetett fölmenni a csúcsra.
Amikor később visszatértem, akkor már mikrobusszal is fel lehetett jutni. Mostanra eljutottunk odáig, hogy már limitálni kell az éves látogatószámot, mert a drámai helyszín hatását komolyan lerontja, amikor csak embert ember hátán látunk tolongani. A világörökségi helyszíneken szinte mindenütt létezik már ez a probléma, még a Galapagos-szigeteken is korlátozzák, hogy az egyes szigetekre egyszerre hány ember érkezhet.
A kőtömbök megmunkálási módja még ma is talány
A Machu Picchu kapcsán mindig az a legnagyobb megdöbbenés, hogy miután az inkák és általában az amerikai indiánok az európaiak érkezése előtt nem ismerték a vasat, csak a bronzot (ami túl puha ahhoz, hogy a kemény gránitot meg tudják munkálni vele), tehát kizárólag kőeszközökkel tudták azokat a nagyon finom felületeket kialakítani, amelyek a Machu Picchunál vagy Cuscoban is láthatók. Óriási kövekből rakott falak vannak, amelyeket olyan szorosan tudtak egymáshoz illeszteni, hogy egy kést nem lehet közéjük dugni. De ugyanilyen a Cusco környéki összes nagy kőerőd is, mint például a Sacsayhuaman vagy a Puka Pukara, a Vörös erőd is.
Számomra az inka kultúra csúcsa azonban nem ez. Talán a magyar olvasók előtt a Machu Picchuhoz képest kevésbé ismert az a helyszín, amely az inkák Szent-völgyében, a folyó fölötti meredek hegyoldalakra épült. Az élelmiszer-tárolók olyan magasságban voltak, hogy az ellenség nem tudta elérni őket. De a legnagyobb technikai bravúr nem is az, hogy a túloldalon lévő bányákból át tudták hozni az akár 120 tonnás köveket is az Urubamba folyón, és föl tudták őket vonszolni a meredek hegyoldalon. Önmagában már az is szinte megoldhatatlannak tűnik, hogy a bányákból áthozzák a köveket ezen az elég nagy sebességgel rohanó folyón, amely annyira gyors, hogy még a raftingosok számára is komoly kihívás. Hanem ott aztán nemcsak egyszerűen egymásra rakták őket, hanem bonyolult – akár 19 szögfokos – sokszögeket alakítottak ki, ahol a mérnöki pontossággal kiszámított érintkezési felületek is tökéletesen illeszkednek.
Kapcsolódó bejegyzések
Juhász Árpád állati kalandjai: szemtelen majmok, barátságos denevérek és egy valódi bamba mamba
Juhász Árpád, világutazó filmes geológus állati kalandjairól mesélt.
Valami támpontot adnak az úgynevezett fáradt kövek, mert – valószínűleg babonából – ha szállítás közben baleset történt, akár többen meg is haltak, akkor a balesetet okozó követ már nem vitték tovább. Azt is lehet tudni, hogy rámpákat építettek, és azokon csúsztatták a köveket, de akármennyi ember áll is rendelkezésre, egy kőtömbhöz nem tud hozzáférni egyszerre száz ember, csak néhány. Lehet törni a fejünket, hogy miként boldogulhattak!
Fotók: Canva
