A klímaváltozás szó olvasásakor sokan már fel sem kapják a fejüket. Érthető, mert egy nehezen megfogható, átpolitizált, elhasznált fogalom. Konferenciák, aktivisták, politikusok kapcsolódnak hozzá, de ezek nekünk megfoghatatlanok. Lesz azonban, amit észreveszünk: a magyar erdők gyökeres átalakulását.

Hazánk őshonos erdőalkotó fafajait az Alföldtől a hegyekig mindenhol megtaláljuk. Pedig ha a tikkadt szöcskenyájak körüli lombos ligetekre gondolunk, akkor a magasba nyúló nyárasok vagy a szélesen terülő szúrós akácosok ötlenek szemünk elé. És hát egyik sincs itt túl régóta, ellenben nagyon jól alkalmazkodtak a hazai viszonyokhoz, és jelenlétük nem feltétlenül üdvös.

Az erdő vadja szereti ezeket, a méhészek talán még jobban, de a biodiverzitás szempontjából egy akácos rendkívül szegény, ha belépünk a sorok közé, szinte megduplázzuk a jelen lévő fajokat. A nyárfával hasonló a helyzet, csak az még tüzelőnek is hitvány.

„Telepítsünk őshonos fafajokat!”

– csattannak fel a környezetükért aggódó honpolgárok. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A folyószabályozások és az egyre melegedő és aszályosabb évek együttesen ellehetetlenítik a honos erdőalkotókból álló telepítéseket. Pedig nem volt ez mindig így, ugyanis hazánkban igen nagy kiterjedésű pusztai tölgyesek élték világukat egészen a közelmúltig. A talajvíz 6–8 méteres csökkenésével azonban már nem tudták tartani a lépést a propagulumok és a csemeték, így egy-két zugtól eltekintve lassan eltűnnek az Alföld hatalmas matuzsálemei.

Hegyvidékeink egyelőre jobb helyzetben vannak, de az éghajlat változásával olyan betegségekkel kell majd szembenézniük, amelyekkel eddig nem találkoztak, a behurcolt idegenhonos fapusztítókról nem is beszélve. Lassan fel kell tennünk a kérdést, hogy érdemes-e a száz évvel ezelőtti viszonyainkra specializálódott fajainkat tovább életben tartani, vagy el kell engedünk a gyökereiket.