Az idei nyár eddig főleg a hőhullámokról szólt. Mivel mi egy erdő közepén vagyunk, a hőszigetjelenséget csak a hírekből ismerjük. Ennek ellenére, amikor benéz a hőmérséklet 35 °C fölé, itt is csak szenvedni lehet. Ilyen napokból pedig akadt bőven, ez pedig jelentősen csökkentette a szabadban tölthető időszakokat. A csapadékhiány a növényeink fejlődését is visszavetette.
„Hát miért nem locsoltatok?”
Egész tavasszal tervezgettük, hogy beszerzünk 1–2 esővízgyűjtő tartályt, amelyből az ínséges időkben tudjuk majd öntözni növényeinket. Ez a beruházás azonban – mint oly sok másik – a halasztgatás áldozatául esett. Ez csak azért volt kínos, mert míg tavaly egész sokszor esett, idén a csapadék nem volt gyakori vendég felénk sem. Amikor mégis volt eső, akkor viszont egyszerre esett nagyon sok. A kiegyensúlyozatlan csapadékeloszlás pedig nem tett jót semminek. Bezzeg, ha tartalékoltunk volna!
Cserébe elhatároztuk, hogy bármennyire nincs elég csapadék, idén bizony nem fogunk locsolni. Lesz, ami lesz, itt csak az eső fog locsolni! Miután a magok és a palánták a földbe kerültek, már csak néhány alkalommal kaptak egy kis vizet, ezután magukra maradtak. Meglepetésünkre pedig a vízhiány nem tette teljesen tönkre a veteményest. Ebben persze szerepet játszhat az agyagos talajunk is, amely jól raktározza a nedvességet, és legalább ilyen fontos volt a mulcsozás is, ami nem engedte kiszáradni a talajt.
Közben némileg megerősített minket, hogy a paradicsomokkal kapcsolatban kaptunk egy remek tippet, ami valószínűleg néhány más növényre is vonatkoztatható: ha az ültetést követő első időszakban a növény nem kap vizet, akkor a gyökerei a mélyebb rétegeket veszik célba, ahol jó eséllyel szárazság idején is marad még nedvesség. Ha azonban az elejétől fogva locsoláshoz van szoktatva, akkor jóval kevésbé lesz „strapabíró” és szívós, gyökérzete pedig inkább a felszín közelében terül majd szét. Ezzel csak az a gond, hogy ha a felső réteg kiszárad (amire a hőhullámok idején van némi esély), akkor a növény sem jut többé nedvességhez. Kivéve akkor, ha locsoljuk. Ez pedig már ördögi kör…
Kukackomposzt nagyban
Néhány hónapja működik a kádas gilisztakomposztunk. Sokban hasonlít a dobozos, beltéri kukackomposztra, egyedül a szerkezetében tér el tőle. Itt csak egy régi fürdőkád van, a kifolyónyílása alatt pedig egy vödör, amelyben összegyűlhet az értékes gilisztatea. A szerkezet elvéből adódik, hogy a kádat némileg meg kell emelni, ezt azonban viszonylag könnyű kivitelezni: mi két raklappal oldottuk meg a kérdést.
A kukackomposzt esetében lényeges, hogy a gilisztáknak kedvező környezeti feltételeket meg tudjuk teremteni, és ezeket meg is őrizzük. Ezért a szerkezet számára árnyékosabb helyet érdemes keresni, illetve mindenképp gondoskodni kell a kád fedéséről. Ehhez olyan anyagra van szükség, amely a fényt nem, de a vizet és a levegőt átengedi. Ezeken túl egyetlen fontos dolog marad: a lefolyónyílás gilisztabiztossá tétele. Egy laza szövésű anyaggal, például maradék szúnyoghálóval fedjük le a nyílást, hogy dolgozóink ne tudjanak elszökni! És ha már a dolgozókról van szó: a horgászboltokban kapható vörös trágyagiliszta – tehát nem a klasszikus földigiliszta – az egyik legalkalmasabb faj a gilisztakomposztban való munkára.
Ha a szerkezet készen áll, töltsük fel valamilyen (érett) állati trágya és föld keverékével, majd ennek a tetejére kezdhetjük elhelyezni a megfelelően felaprított, komposztálni kívánt dolgokat. Mi főképp a konyhai zöldhulladékkal etetjük gilisztáinkat, figyelve arra, hogy néhány erősebb illóolaj-tartalmú zöldséget, például a hagymát és a retket kerüljük, vagy csak nagyon kis mennyiségben használjuk. A beltéri gilisztakomposzt esetében azt javasolják, hogy inkább temessük be a komposztra helyezett nyesedéket, de itt nem feltétlenül muszáj követni ezt az elvet, illetve érdemes lehet kísérletezni is.
Rendkívül fontos, hogy a komposztunkat rendszeresen (minél melegebb van, annál többször) locsoljuk meg, hogy nedves maradjon! Nem kell megijedni, a gilisztáknak semmi bajuk nem lesz, a felesleges nedvesség ugyanis távozik a lefolyón. Ezt a tápanyagban gazdag gilisztateát hígítva tudjuk használni növényeink táplálására. Egy idő elteltével cserélni kell majd a kád tartalmát, hogy a giliszták élőhelye ne váljon túlzottan toxikussá saját ürüléküktől. Ez a feladat nálunk még odébb van. A kád méretéből adódóan a gilisztakomposztunk még biztosan jó darabig működik jelenlegi formájában.
Ehető vs. nem ehető szamóca
A nyár első felében megszámlálhatatlan mennyiségben szedtük és ettük a mindenféle gondoskodás, ültetés vagy locsolás nélkül nagy szigetekben tenyésző, illatos szamócát. Az egyik gyanútlan lakmározás után azonban enyhe hasfájás fogott el. Jó nyomozó módjára elkezdtem kizárni a lehetséges elkövetőket, és végül minden gyanú a szamócára terelődött. Némi tájékozódás és a gyanúsítottakat összezavaró keresztkérdések után pedig már azt is tudtam, hogy nem a szamóca, hanem a szamócának tűnő indiai pimpó tréfált meg.
A két gyümölcsöt úgy lehet legegyszerűbben megkülönböztetni egymástól, hogy a míg a szamóca gyümölcse minden esetben „lóg”, addig a pimpó felfelé ágaskodik, és mindig egy picit lapított gömb alakja van. Ha az ember tudja, mit kell figyelnie, akkor szinte összetéveszthetetlenek. Ha ránézésre mégsem tudnánk dönteni, akkor segíthet az is, hogy a pimpóra nem jellemző a szamóca kellemes, intenzív illata és zamatos íze, helyette halvány, savanykás ízt tapasztalhatunk. Ha véletlenül mégis bekaptunk néhány szemet, akkor sem kell megijedni, egy enyhe hasmenésnél durvább dolog nem történhet velünk.
Kezdő birkanyírás
Birkáink nyírásának ideális időpontja a tavasz vége lett volna, de mivel teljesen kezdők vagyunk a kérdésben, sokáig nem mertünk nekivágni, a tavaszi nedvesebb időjárás pedig megint csak nem kedvezett a műveletnek. Birkát nyírni ugyanis csak akkor lehet, amikor teljesen száraz a bundájuk. Végül aztán eljött az igazság pillanata.
Úgy tűnt, a lányok nemigen élvezték a dolgot. Folyamatosan menekülni akartak, miközben régimódi birkanyíró ollónkkal küzdöttünk velük, illetve rajtuk. A technikánk az volt, hogy az állatot oldalára fektettük, és egyszerre csak az egyik felét nyírtuk. Sajnos nagyon lassan haladtunk a folyamattal, az állatainkat azonban nem akartuk sokáig stresszelni. Így aztán féloldalas nyírás lett a végeredmény, amitől nagyon viccesen néztek ki. Ez volt egyébként az első alkalom, amikor nem néztünk a YouTube-on oktatóvideót azelőtt, hogy belefogtunk valami teljesen új, vidéki mesterségbe. És az utolsó is.
A fenti videót látva teljesen elborzadtunk, hogy mennyire tévúton jártunk az ügyetlenkedésünkkel. Mentségünkre legyen mondva, hogy még hasonló műveletet sem láttunk soha. Mindenesetre most már tudjuk, hogy mi fán terem a birkanyírás, és most már azon törjük erősen a fejünket, hogy mit kezdjünk a gyapjúval. Egyelőre – a megfelelő tisztítás után – a nemezelés tűnik befutónak.
Az év madara a kertben
A Greendex is beszámolt arról, hogy az MME szavazásán a zöld küllőt választották a 2022-es év madarának. Ezt a harkályfélék családjába tartozó színpompás és igen jellemző énekű madarat eddig is gyakorta láttuk a környéken, most azonban valami egészen különleges dolog történt. A nyár első felében rendszeresen hallottunk egy fura zajt, de nem tudtuk eldönteni, hogy mi adja. Első körben rovarokra gondoltunk, de addig nem jutottunk el, hogy utána is nézzünk. A kép akkor kezdett összeállni, amikor követtük a hang forrását. Ekkor megint felülkerekedett a nyomozó énünk, és összekapcsoltuk a hallottakat a csendháborítás helyszínén gyakran feltűnő zöld küllővel.
Kapcsolódó bejegyzések
A zöld küllő lett az Év madara!
Pontosabban lesz, méghozzá 2022-ben. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) 1979 óta futó „Év madara” programjának keretében a közönségszavazatok alapján 41%-os szavazati aránnyal a harkályfélék közé tartozó zöld küllő nyerte el a címet.
Kiderült, hogy az egyik fűzfánk törzsébe vájt odúban zöld küllő fiókái cseperednek. Az üvöltések tőlük származtak, a szüleiknek jelezték, hogy éhesek. Mivel az odú nem volt túl magasan, egyszer-kétszer létráról benéztünk a fiókákhoz. Ezt szintén éktelen üvöltés, illetve furcsa sziszegés-, zümmögésszerű hang kísérte.
Persze nem akartunk túlságosan tolakodóak lenni, így nagyrészt inkább csak a távolból figyeltük őket. Valamikor július végén aztán eljött a kirepülés napja. Óriási élmény volt pár méterről végignézni az odúból először kirepülő négy kicsiny zöld küllő első szárnypróbálgatásait, majd azt, hogy percekkel később szinte profi módon másztak fel a fák törzsén.
Azt olvastuk, hogy a zöld küllők 2–3 évig is használnak egy odút, mielőtt újat készítenének, így már most nagyon várjuk a jövő évet, amikor talán újra feltűnnek nálunk ezek a csodálatos madarak!
