Az emberiség a fosszilis tüzelőanyagok elégetésével, a cementgyártással, az erdőirtással és a talajpusztítással megemelte a légkör szén-dioxid-koncentrációját. A globális felmelegedés megállításához a világnak csökkentenie kell ezt a koncentrációt, és végül el kell érnie a nullát. A nettó zéró eléréséhez jelentős mennyiségű szén-dioxid eltávolítására van szükség, amelyet összhangba kell hozni az alapvető fizikai éghajlati alapelvekkel.
A CO2 légkörből való kivonásának egyik népszerű módja a természet helyreállítása – például fák termesztése az erdőirtás miatt elveszett szén visszanyerése vagy a talajban lévő szén helyreállítása érdekében. A természet helyreállítása az éghajlatváltozás elleni küzdelem egyik legfontosabb pillére. A természet által megkötött CO2 azonban a „biológiai” vagy „rövid” szénciklusban tárolódik, ahol nagy a visszaforgás kockázata. Az erdőket kivághatják vagy felégethetik, és betegségeknek vagy kártevőknek eshetnek áldozatul. A talaj gyorsan elveszítheti az újonnan tárolt szenet, ha a regenerációs gyakorlatok megszűnnek.
A fosszilis szén és annak légköri hatásai sokkal hosszabb szénciklusban működnek. A fosszilis tüzelőanyagok a „hosszú” szénciklus részét képezik, és évmilliókig nyomás alá helyezett és a föld alatt biztonságosan tárolt biomasszából állnak. Amikor a fosszilis szén a légkörbe kerül, a CO2 több ezer évig megmarad.
Mivel a rövid és a hosszú szénciklusú tárolás eltérő hatással van a felmelegedésre, lényeges különbséget tenni e két megközelítés között. Nem szabad őket egy és ugyanazon tényezőként kezelni. Eddig azonban a „szén-dioxid-eltávolítás” kifejezést használták azokra a módszerekre is, amelyek a CO2-t megkötik és ideiglenesen tárolják a bioszférában, mind pedig azokra, amelyek a szén-dioxidot tartósan elraktározzák.
Fontos lenne a szóhasználat megváltoztatása, ahol a szén-dioxid-eltávolítás kifejezést olyan módszerekre tartjuk fenn, amelyek kivonják a CO2-t a légkörből, és tartósan tárolják azt a rövid széncikluson kívül. A természetben a rövid szénciklusban korábban elveszett szén helyreállítását inkább a természet helyreállításának részeként, mintsem önálló szén-dioxid-megoldásként kell tekinteni. Az olyan módszer, amely csak CO2-t von ki a levegőből, de nem távolítja azt el a rövid szénciklusból, nem tekinthető szén-dioxid-eltávolításnak. A fosszilis tüzelőanyagokból származó szén-dioxid-kibocsátást csak azok a szén-dioxid-elvonások semlegesítik, amelyek több száz vagy ezer évig tárolják a szenet.
A szén-dioxid-elvonási módszerek közé tartoznának az olyan megoldások, mint az ásványi anyagok kivonása, a közvetlen légköri megkötés geológiai vagy ásványi tárolással, valamint az olyan módszerek, amelyek a bioszférát használják a szén megkötésére, de aztán tartósan tárolják.
A természetben pedig a szén megkötésére szolgáló módszerek közé tartozik minden olyan eljárás, ahol a szén élő biomasszában vagy a talaj szerves anyagában tárolódik. Ilyen például az erdőtelepítés, a vizes élőhelyek helyreállítása és a talaj szerves széntartalmának helyreállítását célzó regeneratív mezőgazdaság. A nettó nullás elszámolásban az ilyen megoldásokkal tárolt szén felhasználható az erdőirtásból és a potenciálisan rövid élettartamú üvegházhatású gázokból, például a metánból származó kibocsátások nettósítására, de a fosszilis tüzelőanyagokból származó kibocsátásra nem.
A természet helyreállításának és a szén-dioxid-eltávolításnak a szétválasztásával világosabbá válik, hogy egy adott módszer mire használható, és miért érdemes azt alkalmazni. Ez a fajta pontosság elengedhetetlen a korai beruházások irányításához és annak kockázatának csökkentéséhez, hogy a mai erőfeszítések akaratlanul aláássák az éghajlatváltozás mérséklésében elért eredményeket.
Forrás (climatechangenews.com)
