Az ókori Róma rejtélyei közül a silphium a legérdekesebbek közé tartozik. A rómaiak annyira szerették a gyógynövényt, mint mi a csokoládét. A silphiumot parfümként, gyógyszerként, afrodiziákumként használták, és ízesítőt készítettek belőle, amelyet szinte minden ételre ráöntöttek. Olyan értékes volt, hogy Julius Caesar több mint fél tonnát rejtett el a kincstárában.
Mégis alig egy évszázaddal később, Néró idején kihalt, és az emberek közel 2000 éven át töprengtek az okán. A kutatók most úgy vélik, hogy ez a növény volt az ember okozta éghajlatváltozás első áldozata – és arra figyelmeztetnek, hogy meg kell tanulnunk a silphium tanulságát, különben azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük sok modern íz alapját képező növényt.
Paul Pollaro és Paul Robertson, a New Hampshire-i Egyetem munkatársai szerint a városok növekedése és az ezzel járó erdőirtás megváltoztatta a helyi mikroklímát, ahol a silphium nőtt. A Silphium a Ferula egyik fajának tekinthető, amelynek modern megfelelői közé tartozik az édeskömény és az asafoetida, az indiai konyhában gyakran használt fűszer.
Az ókori görögök, akik i. e. 630 körül gyarmatosították az észak-afrikai területet, évszázadokon át sikertelenül próbálkoztak a silphium termesztésével. A cirenei adminisztrátorok korlátozták, hogy mennyi silphiumot lehet betakarítani, és elkerítették azokat a területeket, ahol ez a növény nőtt. Bizonyíték van arra, hogy tudták, hogy a növény visszaszorulóban van, és megpróbálták megőrizni. De mindezek a taktikák végül nem voltak hatásosak, mert a mikroklíma megváltozott.
A silphium a líbiai Jebel al-Akhdar-fennsík szárazabb, tenger felé eső oldalán nőtt, amely egy termékeny, erdős vidék. A betakarítás után Rómába és azon túlra exportálták. Hérodotosz, Theophrastos és Plinius sokat írt a növényről. Plinius kutyaharapás, kígyóméreg és az aranyér ellenszereként dicsérte. Fogamzásgátlóként is használható volt, maga a növény pedig értékes zöldségfélének számított.
Az export gazdagságot hozott, ami terjeszkedést jelentett. A görögök és a rómaiak, akik i. e. 90 körül vették át az irányítást, kivágták a fennsík erdőit, hogy nagyobb és jobb házakat építhessenek, és hogy termőföldet vágjanak ki a növekvő népesség számára. Az erdőirtás megváltoztatta az esőzések mintázatát, ami nagyobb eróziót okozott azokon a hegyoldalakon, ahol a silphium nőtt, amit Pollaro szerint a Bengázi melletti Haua Fteah-barlangban végzett ásatások is megerősítettek.
A modern kori éghajlatváltozás hasonló hatásokkal jár. Az asafoetida, egy Afganisztánban és a szomszédos országok egyes részein vadon termő növényből kinyert nedv, amelyet Indiában széles körben használnak. A helyi éghajlat változása miatt azonban egyre kisebb a termőhelyi kiterjedése.
Monique Simmonds, a Kew Gardens professzora szerint a kávé, a sárgarépa és a rizs is hasonlóan veszélyeztetett. „Élelmiszereink nagy részét 10-12 fajra alapozzuk” – mondta. A Kew vadon élő fajok magjait gyűjti a magbankjához. A sokféleség kulcsfontosságú, mivel a modern fajták olyan módon bizonyulhatnak érzékenynek az éghajlatváltozással szemben, amelyet nem lehet előre látni. „Ha nem végezzük el a vadon élő fajok kutatását és gyűjtését, nem lesz meg a genetikai anyag tartalékunk a bankokban, hogy a jövőben keresztezéseket végezhessünk” – tette hozzá.
Forrás (theguardian)
