A középkor borzalmairól legtöbbször a pestisjárványok, a véget nem érő háborúk vagy épp az inkvizíció jut eszünkbe. Ironikus módon az egyik legnagyobb rettenetre már nem is emlékszünk, ráadásul egy kicsinyítő képző miatt kopott ki az emlékezetünkből. Épp ezért itt az ideje, hogy felelevenítsük a régmúlt idők borjú méretű vérengző fenevadjának, a polosnak a történetét.
Az elfeledett fenevad
A polosokról szóló első feljegyzések egy görög utazótól származnak, aki a Kr.e. 11. század derekán utazta be az akkor még barbárok által is csak nagyon gyéren lakott közép- és észak-európai vidékeket. Ahogy a milétoszi Gorgiász töredékesen fennmaradt történeti munkájában írja, „a fertelmes hatlábú bestiák rettegésben tartják a mezítlábas atyafiakat, de az erődítések sem óvnak tőlük; átmásznak a falakon is”.
A fennmaradt leletekből és beszámolókból, melyek egészen a középkor végéig újra és újra felbukkantak, egy valóban félelmetes állat képe rajzolódott ki. A polos, mely leegyszerűsítve egy nagyra nőtt poloska volt, óriási csáprágóival, bűzmirigyeivel, hihetetlen sebességével és röpképességével a kor igazi szuperragadozója volt. Ami egészen letaglózóvá és ijesztővé tette, az a mérete volt: míg a világ egyik legnagyobb bogarának számító herkulesbogár is csupán 17 cm-re, és a leghosszabb rovarnak számító botsáskák maximum 50 cm-re nőnek meg, addig egy átlagos polos akkora volt, mint egy hatalmas kutya, de egyes leírások kisebb borjúhoz hasonlították.
A polosokra az ókorban mint az istenek büntetésére tekintettek. Hatalmas erejük és a vasnál is keményebb páncéljuk miatt kevés igazán hatásos módszer létezett az elpusztításukra, de ekkoriban még nem is jelentettek akkora problémát. Az eredendően Európa középső vidékein őshonos polosok az alacsony népsűrűség miatt ritkán botlottak emberekbe. Ahogy azonban a római időktől kezdődően egyre nőtt a kontinens népessége, a találkozások is egyre szaporodtak.
„A polosok csáprágóitól ments meg uram minket!”
A 700-as évekre a polosokkal való konfliktusok Európa-szerte elszaporodtak, sőt egyre gyakoribbá vált, hogy a rovarok csapatban kezdtek el vadászni. Ezzel persze nem volt semmi gond addig, amíg az erdőkben űzték a vaddisznókat vagy az őzeket, amikor viszont egy-egy falu került az útjukba, akkor komoly pusztítást tudtak véghez vinni.
A polosoknak nem kimondottan az emberek voltak a célpontjaik. Könnyebb és veszélytelenebb volt számukra kisebb vadakat, esetleg háziállatokat elejteni, azonban ettől függetlenül évente akár több ezer ember is áldozatul eshetett nekik szerte a kontinensen. Az éjjeli órákban is aktív rovarok ínség idején a házakba és az istállókba is képesek voltak betörni. Ilyenkor a háziaknak nem sok esélyük maradt: vagy az ablakon át elmenekültek, vagy a polosok áldozataivá váltak.
Kapcsolódó bejegyzések
Be vagyunk poloskázva!? – 11+1 tipp a büdösbogarak ellen
A poloskák behúzódnak a házak, lakások réseibe, ahol megpróbálják átvészelni a telet. Bár a kellemetlen kis rovarok ránk nézve ártalmatlanok, tömeges jelenlétük roppant kellemetlen lehet a lakásban és a kertben is. Lássuk, hogyan védekezhetünk ellenük!
Az sem járt feltétlenül jobban, aki nyílt színen futott bele az éhes rovarokba. A polosok méretük ellenére kifejezetten fürgék voltak, ráadásul semmilyen tereptárgy nem jelentett számukra akadályt. A fára ugyanúgy képesek voltak felmászni az ember után, mint ahogy a várfalra is felhágtak, ha mögötte csemegét sejtettek. Ilyen persze ritkán történt. Amikor a polosok felfegyverzett emberekkel találkoztak össze, ők is inkább kereket oldottak.
Érdekesség, hogy a középkor talán legsötétebb fejezetében nem a gigászi rovar volt az igazi gonosztevő, hanem az ember. A 12. században lépett színre a Szabad Szellem Testvérisége nevű szekta, melyet eretneknek tartottak, és 1212-ben mintegy nyolcvan tagjukat égettek meg Strassbourgban. Arról azonban már kevesebb forrás maradt fenn, hogy mintegy 173 további tagot egy polossal végeztettek ki.
Forrás: wikipedia
A strassbourgi várbörtön falai között tartották fogva az egyetlen polost, melyet élve sikerült befogni. Az elöljárók úgy gondolták, jó ötlet, ha az eretnekeket isteni büntetésképp megetetik a rovarral. A fogvatartott és kiéheztetett állat pedig a következő hónapokban egyre nagyobb étvággyal falta a szekta tagjait, nem mellesleg azért, mert a foglyok egyre soványabbra fogytak a tömlöcben töltött idő alatt.
Leszámolás a fenevaddal
A 11. századtól kezdődően rendszeres és olykor nagyszabású hadjáratok indultak a rovarok ellen. Nemegyszer több száz fős seregekkel indultak a polosfészkek kiirtására. A feladat nem volt egyszerű, de a hadmérnökök egyre furfangosabb módszereket eszeltek ki a bestiák elpusztítására. Az is sokat segített, hogy megtalálták a polosok érzékeny pontját: az állat szeme a többi testrészéhez képest védtelenebb volt, ha ott megsérült, hamar képtelenné vált a védekezésre.
III. Paszkál pápa 1289-ben kelt bullájában arra kérte híveit, hogy mindent tegyenek meg, hogy „az embervérben gázoló Lucifert mindörökre eltöröljék a föld színéről”. A polosok károkozásait egyre jobban megsínylő földesurak érdekével messzemenően egyezett a pápa óhaja is, így ettől kezdve mintegy mini kereszteshadjáratok folytak a polosok ellen. Ezt segítette, hogy a katonák rájöttek: ha tüzet használnak, az óriási rovarokat jóval egyszerűbb legyőzni. A következő szűk 100 évben az egyre inkább központilag irányított hadjáratok megtizedelték a polosokat, olyannyira, hogy a faj rövidesen a kihalás szélére sodródott.
A polos történelmének vége és az utolsó polos
Az utolsó polost egy bizonyos Gaston Phoebus (1331–1391), a korabeli Franciaország déli részén található Foix város grófja és Béarn tartomány vikontja, egyben korának egyik legnagyobb vadásza ejtette el. A nevéhez fűződő Livre de Chasse (A vadászat könyve) című munkájában, melynek kézirata ma a Párizsi Nemzeti Könyvtárban található, külön fejezetet szentelt a bestiával való küzdelemnek.
Harmadnapja űztük a ventenac-i erdőkben a bűzös fenevadat, de az csak nem akarta előadni magát. Végül az utolsó reggelen lovainkat is hátra kellett hagyni, mert nem bírták már a hajszát. Három legvitézebb emberemmel és két vérebbel indultunk, már dicsőséget sem remélve, csak Istenben bízva. Delelő tájt értünk a bestia nyomába. […] A fenevad hátsó lábai épp a földhöz értek, szárnyai sebesen vertek. Az ördög maga nézett velünk szembe. […] A tüzes nyíl végül beléhasított a szemébe, a bestia nekilátott a vergődésnek. Az alabárdok már a megváltást hozták a szörnyetegre.
– írta Phoebus a Livre de Chasse-ban.
Bár közvetlen bizonyítékok nincsenek arra, hogy a kérdéses polos volt az utolsó példány, Phoebus munkáját követően a polosokra vonatkozó leírások már csak nagyon elnagyoltan, inkább a mitológiából ismert más bestiákhoz hasonlítva hivatkoznak rájuk.
A következő évszázadokban aztán a polosokról fennmaradt legendák főszereplői egyre kevésbé hasonlítottak a valóságos rovarra. Ráadásul a ma is ismert poloskák miatt – melyek amúgy megszólalásig hasonlítanak a hajdani polosokra, épp csak miniatűr méretben – egy idő után már senki nem hitte igazán, hogy léteztek ezeknek az állatoknak borjú méretű rokonai is. Lényegében a poloskák kicsinyítő képzője lett a polos emlékezetének veszte.
Polos Park – A legenda valósággá válhat?
Néhány éve bombaként robbant a hír, hogy a németországi Pforzheim melletti erdőben furcsa, semmihez sem hasonlítható tojásokat találtak a földben. Azóta számos tanulmány jelent meg a tojásokról, melyekről az is kiderült: valójában nem tojások, hanem peték. A stuttgarti Holstein-Rind Főiskola kutatócsoportjának friss eredményei szerint ráadásul az sem kizárható, hogy a peték még aktívak.
Nem zárható ki, hogy a peték csupán alvó állapotban vannak, várva, hogy a körülmények megfelelőek legyenek. Ha ez így van, könnyen lehet, hogy nemsokára több tucat polos jön világra
– mondta Stefan Häßler, a kutatócsoport vezetője
Ahogy tanulmányukban írják: „nem zárható ki, hogy Európa több pontján lapulnak még a földben ilyen peték”. Azt persze nem lehet tudni, hogy milyen körülményekre van szükségük a polospetéknek ahhoz, hogy aktivizálódjanak, de egyes feltételezések szerint a klímaváltozás kedvezhet nekik.
Kapcsolódó bejegyzések
Miért van ennyi poloska?
Lassan már nincs is olyan ablakpárkány, ahol ne találnánk egy-egy poloskát, mégis az átlagember nagyon keveset tud ezekről a rendkívül változatos állatokról.
Azzal természetesen még felesleges riogatni, hogy borjú méretű rovarok másznak majd elő a föld alól, de teljesen ez sem kizárható. Egyelőre nincs kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a megtalált (feltételezett) polospeték valóban életképesek. Mindenesetre ha egyszer elő is bújnak a polosok, vélhetően akkor sem kell majd tőlük tartanunk: valószínűleg valamiféle nekik szánt „állatkertben” vagy a filmből ismert Jurassic Parkhoz hasonló helyen keresnek majd nekik élőhelyet.
