Halat a karácsonyi asztalra!

Halat a karácsonyi asztalra!
Halat a karácsonyi asztalra!

Halból nem eszünk eleget. Büszkék vagyunk a vízkészletünkre, de ahelyett, hogy hasznosítanánk, a vizet átengedjük az országon, gyümölcsét pedig nem tesszük az asztalra.

Pedig ősi magyar szakma a pákász, de a halászat sem idegen tőlünk, emlékezzünk vissza tanulmányainkra a nagy balatoni, dunai és tiszai hajósokra! Mégis, valahogy az utóbbi évtizedekben kikopott a hal a tányérunkról.

Vagyis inkább csak a hazai hal, mert az afrikai harcsa, a pangasius meg a különféle tengeri „csodák” leváltották őket. Olyannyira, hogy meglepetten tapasztaltam, hogy Baja és Cserkeszőlő nagymenő éttermeiben sem a hazaiból akarták elém tenni a harcsapaprikást.

Ennek a változásnak többek közt az is az oka, hogy a messziről érkező tengeri halfilé kevésbé karakteres ízű, nincs benne szálka, ellenben tele lehet antibiotikumokkal. Nagy valószínűséggel vadon élő halakból készült halliszttel etették, és míg ideér, rettenetesen nagy ökológiai lábnyomot hagy.

Sokan tehát a balatoni hekk után kevésbé tudják átéléssel falni a haltejes halászlevet, ami érthető. Azonban vannak (újra)felfedezésre váró halaink nekünk is, nem kell mindjárt a sós vízig rohanni!

Ilyen a süllő, a busa, de a pisztráng is. Ezek kevésbé „mocsárízű”, de fehérjében és telítetlen zsírokban rendkívül gazdag húsúak.

A magyar vizek és földek bőven ellátnának minket húsokkal, de sem azt a jószágot nem fogyasztjuk, amelyre legalkalmasabbak a legelőink (birka), sem azon halakat nem esszük, amelyek leggazdagabban teremnek a vizeinkben. Pedig nincs már messze az idő, hogy rákényszerüljünk ezekre, mert az intenzív hazai halgazdálkodás sokkal fenntarthatóbb, mint akár egyetlen marhatelep. Ehhez persze a jogalkotónak is újra kell értelmeznie a magyar halászat szerepét.

search icon