



Napjainkban mindössze néhány száz fehérhátú fakopáncspár él csak hazánkban, a védett erdőkben folyó erdőgazdálkodás pedig további csökkenést okozhat a faj állományában.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) közleménye kiemeli, hogy a fehérhátú fakopáncs hiába fokozottan védett állat, az országban jelenleg nincsenek a madár védelmét célzó, kellően hatékony intézkedések. Az ügyben ezért nyílt levéllel fordultak az agrárminiszterhez.
A fehérhátú fakopáncs a legspeciálisabb élőhelyigényű harkályfajunk: elsősorban a nagy kiterjedésű, idős, természetes bükkösökben él, melyekben jelentős arányban található álló és fekvő holt faanyag. Megfelelő erdőszerkezet esetén égeresekben, gyertyános-tölgyesekben és vegyes bükkös-tölgyesekben is megtelepedhet. A faj rendkívül helyhez kötött életmódot folytat, nem képes nagyobb távolságokra elmozdulni, főleg akkor, ha hiányzik az ökológiai folyosóként működő alkalmas élőhelyláncolat.
Veszélyeztetettségéhez jelentős mértékben hozzájárul a fő élőhelyeit jelentő védett és Natura 2000 területeinken zajló jelenlegi erdőgazdálkodás, amelynek következtében a Dunántúl több régiójában (a Zalai-dombság, a Vértes és a Gerecse területén) a közelmúltban már kipusztult.
A faj megőrzéséhez idős faállomány, zavartalan, műveléstől mentes erdőkre jellemző nagy mennyiségű holtfa szükséges. Az MME szerint mindez csak úgy lehetséges, ha megfelelő kiterjedésű, gazdálkodás alól kivont erdőterületeket jelölünk ki a fehérhátú fakopáncs ismert élőhelyein. Ezek környezetében is kizárólag a folyamatos erdőborítást biztosító örökerdő-gazdálkodást tartják elfogadhatónak.
A fehérhátú fakopáncs hazánk legritkább harkályfaja, természetvédelmi értéke 250 ezer forint. Populációi szinte mindenütt visszaszorulóban vannak, és rendkívül érzékenyek az emberi beavatkozásokra. Szakértői becslések szerint csupán 260–760 fészkelőpár él hazánkban.