Meddig éri meg? – A tét már a jövőnk | Holnapután
„Nem rúgta ránk az ajtót a klímaváltozás” – mondja Lakatos Boglárka, az Agrárközgazdasági Intézet kutatója, legújabb podcastunk vendége. Ahogy fogalmaz, ez csak egy kattintásra csábító narratíva. A folyamatot valójában évtizedek óta jelzik a kutatók, csak épp eddig jóval kevesebbet tettünk, mint tehettünk volna.
A Duna idén többször is történelmi mélypontra süllyedt, ám legnagyobb folyónk esete nem egyedi: vízfolyásaink és tavaink sorra kerülnek vészes helyzetbe. Érezhetjük úgy, hogy a kíméletlen hőhullámok és a vízválság egyik napról a másikra rontott ránk, de a helyzet ennél jóval összetettebb. A beszélgetésben szó esik arról, hogy Magyarország és tágabban a Kárpát-medence a világátlagnál gyorsabban melegszik, és hogy az Alföld sosem volt vízbő vidék – évi 300-400 milliméteres csapadékával mindig is aszályra hajlamos terület volt.
A klímaváltozás valójában nem létrehozta a sérülékenységet: kíméletlenül rávilágított és felerősítette azt.
Míg a hazai vízügyi rendszer elsősorban a sok vízre, az árvízre és a belvízre van felkészülve, ma már másra van szükség. Az árvíz és az aszály közül ma már egyértelműen az aszály okozza a nagyobb gazdasági kárt.
Az egyik legfontosabb üzenet, amit Lakatos Boglárka megfogalmaz: a víz nem egyszerűen megújuló erőforrás, hanem lassan és feltételekkel megújuló erőforrás. Ha gyorsabban termeljük ki, mint ahogy pótlódik, előbb-utóbb saját magunk alól vágjuk ki a fát.
A bőrünkön érezzük a hatásokat
A beszélgetés kitér arra is, mennyire szorosan összefügg a felszíni és a felszín alatti vízkészlet: az Alföldön évtizedek óta csökken a talajvízszint. A folyószabályozások után gyakorlatilag gabonabányként használt területen ennek a fajta gazdálkodásnak már nincs jövője. De vajon miért nem álltunk át korábban olyan módszerekre, amelyekről régóta tudjuk, hogy fenntarthatóbbak?
A válasz egyszerű és kényelmetlen egyszerre – az ember addig nem vált, amíg nem muszáj. Mára viszont már a bőrünkön érezzük a hatásokat. A megelőzés és az alkalmazkodás mindig – még most is – olcsóbb, mint az, ha nem teszünk semmit.
Az adásban szó esik a regeneratív mezőgazdaság gyakorlati oldaláról is: a minimális talajbolygatásról, a talajtakarásról, a fajtadiverzifikációról és arról, miért nő a talaj vízmegtartó képessége, ha hagyjuk élni a talajéletet. Persze semmi sem megy karikacsapásra: az átálláshoz idő kell. A kockázatok és a kitettség csökkenése viszont a gazdáknak is érdeke lenne.
Megoldások a múltból
Egykor a tájjal együtt élő emberek számos olyan gyakorlati megoldást alkalmaztak, amelyekkel kilengéseket, a szélsőségeket tompították és közben gazdaságilag is jól jártak. Ilyen volt a fokgazdálkodás is, mely arra épült, hogy a folyó áradásait ne elvezessük, hanem időszakosan kiengedjük a tájba, táplálva ezzel a talajvizet, a gyümölcsösöket és segítve a halállományt.
Ez a megoldás ma is működhetne, ha működhetne. Azonban, ahogy arra Lakatos Boglárka rávilágít, a mai támogatási és földhasználati rendszer nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy egy terület hol ártér, hol pedig mezőgazdasági terület – pedig pontosan ez a dinamika adta egykor a rendszer erejét.
Tudatos döntések, szemléletformálás
De mit tehet mindeközben egy hétköznapi ember? Lakatos Boglárka szerint nem a csapok elzárása a legfontosabb lépés, hanem a tájékozódás: megérteni, hogy a víz nem korlátlanul rendelkezésre álló erőforrás – véges és lassan pótlódik. Innen pedig már meg lehet hozni az apró, mégis tudatos döntéseket – a kerti növényválasztástól kezdve a vízhasználati szokásokig.
Ha pedig jó döntéseket hozunk, a természet is a mi oldalunkra áll.
Boglárka mesél egy németországi folyórehabilitációs projektről, ahol a víz megjelenése után szó szerint napokon belül visszatértek a halak. Ugyanez köszönt vissza a Holnapután korábbi adásában is, ahol Nagyapáti Oszkár, a Marispusztai Önkéntes Vízőrzők vezetője arról beszélt, hogy az első árasztás után néhány héten belül megjelentek az igen ritka vándormadarak.
