Amikor elmegyünk kirándulni, erdőt járni, eszünkbe sem jut, hogy szinte esélyünk sincs érintetlen tájakon barangolni. Az ember keze nyoma mindenhol ott van, így az erdeinken is.

Pedig amikor keresztbe-kasul barangolunk hazánkban, s az erdőben elcsendesülve figyeljük a természetet, bizony kis eséllyel túrázunk olyan helyen, ahol az emberi behatás szinte elhanyagolható. Vannak persze ilyen helyek, mint a gemenci ártéri vagy a bükki őserdő. A többit az évszázadok óta tartó erdőgazdálkodás már teljesen átalakította.

Erdőalkotó fajainkat tekintve sem állunk a legjobban, mivel egyesek – mint a pusztai tölgyesek – eltűnnek, máshol pedig az erdészet telepít sorerdőket vagy egyetlen fajból álló „ültetvényeket”. Ennek oka, hogy könnyebb a gondozásuk és a kitermelésük. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének elegyes erdeink, vagy hogy az erdőgazdálkodó felelőtlenül és csak az anyagi hasznot nézve végezné munkáját! Egy erdő telepítésekor viszont rengeteg szempont kell, hogy érvényesüljön, és vagy a természetvédőé, vagy a vadgazdálkodóé, vagy az erdészé fog csorbulni a végén.

Honnan tudjuk, hogy „jó” erdőben járunk?

Nézzük meg először, hogy mi a „rossz” erdő! Elsősorban a már említett fajgazdagság teljes hiánya árulkodó lehet. Ha belépünk egy erdőtagba, és ezzel meg is dupláztuk az ott jelen lévő fajokat, akkor már gyanakodhatunk, hogy bizony nincs minden rendben. Ha nem az Alpokalján járunk, és fenyvesbe botlunk, kiváltképp egy alacsonyabb középhegységünkben, hova tovább Budapest körül, egészen bizonyosan kijelenthetjük, hogy teljes mértékben tájidegen helyen járunk. Az akácosokat, nyarasokat pedig talán már bemutatnunk sem kell.

A jó erdő sokszor úgy néz ki, mintha ápolatlan lenne. Csakhogy ne feledjük, nem egy parkban sétálunk! Tehát ha nem látunk el több száz méterre, akkor ez nem azt jelenti, hogy a lusta erdész nem takarítja az erdőt, hanem azt, hogy van cserjeszint.

Ez pedig az erdei ökoszisztémának kedvez, hogy csak a legnagyobbakat említsük, például vadfajaink, akik többnyire növényevők (tehát táplálékául szolgáltak az évmilliók során valamely húsevőnek), nem szeretik, ha messziről észre lehet őket venni. A takarás mellett a cserjeszint táplálékot, költő-, búvó-, lakóhelyet jelent állatok tucatjainak.

Ezért aztán, ha azt látjuk, hogy sok a holtfa, s ha letérnénk az útról, azonnal elvesznénk a sűrűben, akkor örüljünk, mert pontosan így kell kinéznie egy áthatolhatatlan rengetegnek. Ne feledjük, az erdő nem (csak) a miénk, és gondoljunk elsősorban lakóira! Minden más – főleg a profit – csak ezután jöhet.

Kapcsolódó bejegyzések

Milyen sors vár a magyar erdőkre? – Holnapután

Aszalós Réka erdőökológussal annak járunk utána, hogy milyen sors vár a hazai erdőkre, különösen az idei pusztító aszály tükrében.