Míg a mocsaras, vizes területeken pelikánok halásznak, a végtelen pusztákon ádáz farkasok szedik prédájukat a békésen legelésző őstulkok csordáiból, az elejtett zsákmány maradványai köré pedig éhes keselyűket vonz a döghús szaga. A környéken még oroszlánok is éltek.

Hihetetlen, de nem egy egzotikus tájakon játszódó természetfilmet ismertetünk éppen, hanem az egykori Hortobágyot, ahol ma már csupán a vadaspark területén találkozhatunk sok, valaha őshonosnak számító állatfajjal.

A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság Ökoturisztikai és Környezeti Nevelési Osztályának osztályvezetője, Danyi Zoltán segítségével ezekből a vadon már kihalt, de mégis megmentett állatokból szedtünk össze néhányat, amelyeket érdemes lehet megtekinteni a Hortobágyi Vadasparkban, ha esetleg a hosszú hétvégén nemcsak az október 21-ére hirdetett Szent Dömötör-napi Behajtási Ünnepre lennénk kíváncsiak.

Az állat, amely túlélte a saját kihalását: az őstulok

A ma élő szarvasmarhák őse, az őstulok valaha mindennapos látvány volt a hortobágyi síkság füves legelőin, a 17. századra azonban nemcsak innen, hanem a föld színéről is teljesen eltűnt. Mint sok más sérelem bolygónk élővilágában, ez a jelenség is az emberi kapzsiság számlájára írható, ugyanis a nagy testű állatok szarvát, a tülköt, elődeink előszeretettel használták ivóalkalmatosságként, ennél is gyakrabban pedig luxuscikknek beállított, drágakővel vagy nemesfémmel díszített ajándékként.

A vadászat miatt kihalt őstulok „feltámasztására” több kísérletet is tettek később, a 20. századtól kezdődően. A különböző szarvasmarhafajtákból visszatenyésztéssel rekonstruált egyedek napjainkban ennek köszönhetően taposhatják, legelhetik és trágyázhatják vadlovak társaságában a Hortobágyi Vadaspark területét.

Kapcsolódó bejegyzések

Hortobágyi őstulokborjak, szevasztok!

Közel 60 borjúval gyarapodott idén a Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) pentezugi rezervátumának rekonstruált őstulokállománya, mely a több mint 20 éves tenyésztési és szelekciós program sikerét mutatja.

A száműzött halász: a pelikán

Bár a mai magyarok számára csupán az állatkertekből, illetve az Egyesült Államok mocsárvidékein játszódó, sötét hangulatú krimik díszítőelemeként ismert, volt idő, amikor a hazai vizek halállományát is pelikán ritkította. A nagy testű madár körülbelül a 18–19. századig érezhette igazán otthon magát a Kárpát-medence középső részén, eddigre zajlott le ugyanis egy komolyabb tájátalakítás: a Tisza emberi szabályozás alá került, a mocsaras, vizes élőhelyeket pedig felszámolták, majd a területeket más módon hasznosították.

A Hortobágyot is benépesítő pelikánfajták, azaz a rózsás és borzas gödények ekkor költöztek el örökre tájainkról, így ma már, ha szabadon élő egyedekkel akarunk találkozni, minimum a Duna-deltáig kell zarándokolnunk.

A természetes szelekció egykori biztosítója: a farkas

Habár elődeink csak a háziállatokra veszélyes, kártékony ragadozót látták benne, a régi Hortobágy vadvilágában a farkasok igen fontos funkciót töltöttek be. Ők biztosították a növényevő állatfajok számára a természetes szelekciót azzal, hogy közülük elsősorban nem a fiatal és életerős példányokat ragadták el táplálék gyanánt, hanem többnyire a sérült egyedeket, amelyek a természetben amúgy sem maradtak volna túl sokáig életben.

Ahogy azonban az emberi beavatkozás révén a területről egyre inkább kiszorultak a vadon legelésző zsákmányállatok, a farkasok kénytelenek voltak áttérni a „házi kosztra”, ennek pedig az lett az eredménye, hogy az ember mára teljesen elüldözte a közelből a juhaira és szarvasmarháira veszélyt jelentő predátort.

Kapcsolódó bejegyzések

Mi lesz az idekóborolt farkassal?

Ritka, hogy egy szürke farkas több mint 700 kilométerre elkiránduljon eredeti otthonától. Most valamiért mégis megtette: új élőhely után kutatva vagy csak a zavarástól egyre jobban hajtva, talán sosem tudjuk meg. De mi lesz vele most?

A puszták „felmondott” takarítója: a fakó keselyű

A Hortobágy valaha létezett vadvilágában a ragadozók mellett a dögevők is komoly szerepet játszottak. A fakó keselyűk a levegőből érkező takarítóbrigádként tisztították meg a pusztákat az elhullott állatok tetemeitől és a ragadozók portyázása utáni maradványoktól. Kiszorulásuk az ember által létesített dögkutak rohamos elterjedésének, ideiglenes visszatérésük pedig csak a két világháború után maradt rengeteg holttestnek köszönhető.

A Hortobágy pusztái azért persze ma is színes állatvilágot tartanak fenn, így azoknak, akiket az eltűnt fajok mellett a jelen vadjai is érdekelnek, érdemes a vadasparkból a főút melletti szántók és kukoricatarlók felé venni az irányt. Ezeken a helyeken ugyanis egy kis türelemmel szinte biztosan láthatunk nyulakat, őzeket, bíbiceket, sasokat, illetve most, az ősz közepén a dél felé tartó, ám egy ideig nálunk állomásozó darvak V-alakú, jellegzetes krúgató hanggal kísért röptét is megcsodálhatjuk az égen.