A Vadlovak – Hortobágyi mesétől az embernek nagy kedve lenne lassítva futkározni a vadlovakkal a pusztai idillben Török Zoltánék kamerája előtt.
A minden idők egyik leglátványosabb magyar természetfilmjének beharangozott alkotás esetében nem tévedtek nagyot a jelzőkkel: Magyarország talán még sosem volt ilyen szép, amelyhez nagyban hozzátesz az is, hogy az emberi tevékenységnek szinte nyoma sincs a filmben. – írja a 24.hu filmkritikusa.
Török Zoltán már a Vad Magyarország – A vizek birodalma című filmjével bebizonyította, hogy úgy tud mesélni kamerájával hazánkról, ahogy nagyon régóta senki. A Vadlovakkal még magasabbra helyezte a lécet, és sikerült is megugrania. Mindezt a több rangos díj és elismerés is bizonyítja, ami eddig A Vadlovak-nak (és a készítőknek) jutott: a film megkapta többek közt Németország legrangosabb természetfilm-mustrájának, a Green Screen Fesztiválnak a legjobb filmért járó díját, az Egyesült Államokban pedig az Animal Behavior Society nemzetközi tudományos társaság díjazta a filmes versenyében, ahol biológusokból és etológusokból álló zsűri szerint bizonyult a legjobb filmnek.
A Hortobágyról hajlamos az ember azt gondolni, hogy egy nagy füves semmiről van szó híres hidakkal, gémeskutakkal és lustán legelésző rackanyájakkal. A Vadlovak a lehető leglátványosabb módon cáfolja ezt meg: megmutatja, mi mindent rejt pontosan ez a „semmi”.
Török filmje egy külön kis univerzumot tár fel, az országnak egy olyan kis szeletét, ahová legfeljebb autóból elsuhanva láthatunk be tisztes távolból néhány másodpercre. Az igazi Hortobágy arcát nagyon keveseknek van lehetőségük látni, viszont épp ebből fakad a vadregényes jellege.
A Vadlovak kamerái ebbe a rejtett univerzumba kalauzolnak, oda, ahová ember nem juthat be, és azt is megmutatja, hogy ez így a legjobb mindenkinek, a természetnek legalábbis mindenképp.
Törökék a Przsevalszkij-lovakat választották a film főszereplőinek, Pentezugban él ugyanis a világ legnagyobb, félvad körülmények között élő Przsevalszkij-állománya. A fajtát 1969-ben a szabad természetből kihaltnak nyilvánították, Hortobágyra a megmentésük érdekében érkezett a kilencvenes években 22 egyed Európa különböző állatkertjeiből és rezervátumaiból. A lovak meglehetősen jól érzik magukat itt: több mint húsz év alatt háromszáz fölé emelkedett a számuk.
Elsőre a vadlovak élete nem tűnhet eszeveszett izgalmakat rejtő kalanddömpingnek, hisz az avatatlan szemek számára tulajdonképpen csak legelnek és vonulnak. A filmesek éveken át követték a lovakat, hogy megmutassák, mi is van a vonulás és a legelés között, és egészen bonyolult szociális viszonyrendszert találtak.
Egy kiscsikó születésével együtt csöppen bele a néző is a csorda életébe: világra jön Cseppke, az ő és szülei, Menta és Leander sorsán keresztül tárul fel a vadlovak szövevényes, olykor tragikus élete. Ugyan a film elsődleges célcsoportja a gyerekek – Török Zoltán rendező szerint ugyanis velük kell kezdeni első körben a szemléletváltást –, nem merül nyakig a film az öncélú cukiskodásba, a mesékhez képest bátran mutatja meg azt is, milyen sors vár arra a kiscsikóra, akit az anyja nem tud szoptatni. A film mesejellegét hangsúlyozza az elbeszélésmód is: Pokorny Lia, a film narrátora egy mesét regél el.
