Nem a csodára várnak, cselekednek: hogyan tesz a kiszáradó ország ellen a Vízőrző Mozgalom? – Interjú
A víz élet, a közösség megtart. A kettő kombinációjából pedig egészen lenyűgöző és eredményes megoldások jöhetnek létre. A magyar vízkezelésben ugyanis gyökeres változásra van szükség ahhoz, hogy az egyre erőteljesebb aszályokat ne csak túléljük, hanem alkalmazkodjunk is hozzájuk. A Vízőrző Mozgalom néhány év alatt olyan hálózattá fejlődött, amely az ország több pontján – önkéntes formában, szakemberek közreműködésével – segít abban, hogy a víz méltó helyére, a tájba kerülhessen. A mozgalom „atyjával”, Németh Andrással beszélgettem arról, miért égetően fontos, hogy a vízhiány tudatosítását valódi tettek kövessék.
Az ország régióiban különböző civil természetvédő kezdeményezések kelnek életre: madár- és beporzóvédelem, őshonos fajok megőrzése, tudásátadás megannyi formában, közösségi természetmegfigyelés. Ezekre óriási szükség van, hiszen a szemléletformálás az alkalmazkodásunk alapja, és vitán felül áll, hogy a 21. században bőven van mihez alkalmazkodnunk. Mindezeken felül pedig létezik valami, amire nem gondolhatunk egyszerűen „életet adó” szükségletként, mert ennél jóval összetettebb és fontosabb eleme az életünknek: ez pedig a víz. A szakmai szervezetek szerint egyre nagyobb mértékben csökken a talajvízszint, az aszályok nem csak időszakosan, hanem állandóan velünk vannak, az Alföld mellett a főváros térségét is egyre nagyobb mértékben érinti a szárazodás, és a folyóinkkal érkező vízkészlet mennyisége hosszú távon csökken. Néhány igen beszédes adat alátámasztja a problémát: a Duna–Tisza-közi Homokhátságon az 1970-es évek óta a talajvízszint átlagosan 1,5–3 méterrel csökkent, egyes területeken 4–6 méteres süllyedést is mértek.
A 19. századi folyószabályozások és -lecsapolások során Magyarország egykori természetes vizesélőhelyeinek döntő része eltűnt, a történelmi árterek területe mintegy 90–95%-kal csökkent, és több millió hektárnyi időszakosan vagy tartósan vízzel borított terület szűnt meg. Miközben a vizesélőhelyekre óriási szükségünk lenne, az országnak mindössze 4%-a tekinthető ilyennek. Lépni kell, mégpedig mielőbb! Ezt látta meg a Vízőrző Mozgalom, amely nyomán ma már több száz lelkes és tettre kész önkéntes tesz valóban a víz megőrzéséért és a helyzet mérsékléséért. Ma már az ország különböző pontjain újabb és újabb emberek bevonásával figyelik a vízhelyzetet, és teszik meg a szükséges beavatkozásokat, amelyek révén újra víz kerülhet a vízhiányos területekbe. Németh András, természetvédelmi őr, a mozgalom ötletgazdája mutatott rá arra, mekkora ereje van a valódi összefogásnak.
Honnan indul a Vízőrző Mozgalom, mi volt az első lépés?
A Duna-Ipoly Nemzeti Parknál dolgozom természetvédelmi őrként, a munkahelyemen is „vízőrzőként” emlegetnek. Ez szöget ütött a fejembe: 2023-ban jártunk, a „történelmi aszály” utáni évben, amikor létrehoztam egy csoportot, amelybe meghívtam pár embert, mert az aszály után a természetvédelemben dolgozva úgy éreztem, hogy nem indultak el a megfelelő változások. Ezen a ponton már nem volt elég beszélni a problémáról, hanem tenni akartam valamit. Így indult el a vízőrzés, amelynek a lényege pofonegyszerű: kimegyünk egy területre, és hozzálátunk a munkához. Azt le kell szögeznem, hogy ezzel mi nem találtunk fel semmit: a vödröt és az ásót sem mi hoztuk létre, és arra sem mi jöttünk rá, hogy a patakba földet kell rakni, hogy felduzzadjon. Ez évtizedek óta működő megoldás máshol is, a mi különlegességünk annyi, hogy jókor és megfelelő módszerrel álltunk bele ebbe a tevékenységbe, és mutatjuk, hogy létezünk, csináljuk, nem csak a háttérben tevékenykedünk. A kezdeményezésünkhöz folyamatosan csatlakoztak mások is, így egyre többen lettünk.
A Vízőrző Mozgalom célja, hogy a Kárpát-medence élő és ellenálló legyen, olyan helyreállított táj, ahol az élő közösségek, bennük az ember is, együttműködjenek. A beavatkozásokat a táj természetes működéséhez igazítják, bevonják a helyi közösségeket, a fokozatosság elvét követve „juttatják vissza a vizet a tájba”, és mindezt egységben kezelik.
Melyik volt az első terület, ahol elkezdődött a vízőrzés?
Az első akciónk a Gombai-patakon volt, Pest megyében. 2024. január 7-e volt, esett az eső, hideg volt, nem gondoltam volna, hogy bárki csatlakozni fog. Ennek ellenére 20 feletti volt a létszám, számomra teljesen ismeretlen emberek is csatlakoztak. Ebben az esetben egy természetvédelmi területről folyt le a víz, megpróbáltuk elzárni a víz útját.
AAdja magát a kérdés: mivel önkéntes munkáról van szó, nektek, vízőrzőknek mi a fő motivációtok?
A gyerekeimen túl más fajok utódai ugyanúgy motiválnak.
„Akkor lesz élhető jövőnk, ha komplett életközösségeket védünk meg. A természetet nem legyőzni kell, ez a mi fajunk boldogulásának kulcsa is.” Sokan gondolják azt, hogy steril, elzárt környezetben is élhetünk, pedig a túléléshez óriási szükségünk van a természetre. A kiszáradás pedig, eddigi tapasztalataim alapján, a legnagyobb baj az országban. A vízzel kapcsolatos jelenségeket nem túl nehéz megérteni: a víz lefelé folyik, és ennek egyértelmű volta miatt könnyű megtartani is: elég csak kicsit másképp csinálnunk azt, amit eddig elrontottunk.
Te, aki az átlagnál jobban ismered az ország vízügyi helyzetét, milyen lépéseket tartasz égetően fontosnak a közeljövőben?
Az látszik, hogy a patakjaink már nem 2 hónapra száradnak ki, hanem inkább 4 vagy akár 6 hónapra, sőt vannak olyan vízfolyásaink, amelyek már 13 hónapja szárazak. Ez az állapot pedig exponenciálisan súlyosbodik, évről évre rosszabb lesz. A klímatudósok – például Ürge-Vorsatz Diána – azt állítják, hogy lehet, hogy ez az év lesz az eddigi életünk legrosszabb éve, de az nyugtasson meg mindenkit, hogy a hátralévő életünk legjobbja. És bár ez igen kegyetlen nyilatkozat, a legfontosabb az, hogy végre vegyük komolyan, lássunk hozzá a változásokhoz, de úgy igazán. Ne a felsővezetőktől várjuk a megoldást, nekünk kell elindítani a változást. A probléma, amit tapasztalunk, valóban hatalmas. Végre ne csak a szavak szintjén keressük a lehetőségeket, hanem a tettek terén is! Nagyon fontos, hogy minél több szereplőt vonjunk be, az ökológia területén is. Meg kell végre értenünk, hogy hol van a helye a víznek a tájban, mivel a táj ezt egyértelműen jelzi. Hallgatnunk kell azokra az emberekre, akik évek, évtizedek óta rendszeresen hívják fel a figyelmünket minderre, együtt kell tehát működnünk velük.
NNem számíthatunk azonnali eredményekre, de mielőbb cselekedni kell. A sok kicsi több lehet ebben a helyzetben, mint az egy nagy.
„Az embereknek az a mániájuk, hogy uralni akarják a természetet, nem pedig együttműködni vele, és ez hatalmas hiba. A közérdek és a magánérdek viszonyrendszerét kellene átrendezni.” Ma sokszor az történik, hogy egy magánérdek megakasztja sok más ember magánérdekének érvényesülését is, ami azonban már közérdek. Hozzáértő embereket, szakembereket szükséges bevonni, hogy minél szélesebb körben cselekedhessünk.
A vízhiányra válaszul civil összefogásból országos szintű mozgalommá fejlődtetek. Hogyan alakulnak ki a megmozdulásaitok, hogyan kapcsolódnak be újabb és újabb emberek a vízőrzésbe?
Jellemzően projektekben gondolkodunk, amelyeknek van elejük és végük: amikor az egyiket eredményre visszük, ugrunk a következőre. A vízőrzésben körfolyamatokban kell gondolkodnunk, és ez igaz a szervezet felépítésére is. Szabadon áramlik, mint a víz, és egyre több ember csatlakozik hozzá. Az a legfontosabb, hogy a vízőrzés folyamata alulról szerveződik: olyan, mint egy pókháló, de itt egyik pók sem gondolta, hogy majd ekkorára szövi a hálóját. A miénkhez hasonló szervezetek fokozatosan jönnek létre, különböző a motivációjuk, az indíttatásuk, a helyük, így a megoldásaik is eltérőek. A honlapunkon elérhetők az alapelveink, ezekhez igazodva bárkiből lehet vízőrző. Innentől pedig csak az egyénen múlik, hogyan tudja „megfogni” az újabb embereket, akikkel együtt akar dolgozni, ugyanis csapatban sokkal erősebbek vagyunk. Minden csapatnak egyénileg kell kialakítania a módszereit. Például a Marispusztai Vízőrzőknél meglepett a nagy munkagépek látványa, mert mi a talicskás, ásós módszert választottuk. Oszkárék (Nagyapáti Oszkár a Marispusztai Vízőrzők megálmodója – a szerk.) azonban nagyon régi hagyományokat ápolnak, hiszen generációk óta ott élnek, így tudják, mi a jó a tájnak. Ezért végül olyan helyet választottak az árasztásra, hogy ökológiailag is lenyűgöző eredményt hozott a megmozdulásuk.
A Sárréti Vízőrzők százezer köbméternyi vizet tudnak megfogni a helyi vízhálózatnak köszönhetően. Náluk nem működnének az olyan torlaszok, amilyenekkel mi dolgozunk. Minden hely adottsága más, és a helyi vízőrzőknek ehhez kell alkalmazkodniuk.
Hogyan vághat bele valaki a vízőrzésbe a saját életterében?
Érdemes először megkeresni a hasonlóan gondolkodókat. Legyen egy kis csapat mögötted, az sem baj, ha van néhány eszközöd, mert így ígéretesebb képet festhet a törekvés a hivatalos szerveknél. Egy-egy régióban a helyiek jóval többet tudhatnak a környezetről, mint a hatóságok, hiszen ott élnek, ezért a helyiek szerveződése az elsődleges lépés.
Fontosak az ökológiai tudáselemek, amelyek remekül kiegészítik a helyismeretet. Ha mindez adott, akkor be lehet vonni különböző fontos szereplőket: az erdészetet, a gazdálkodókat, a pénzügyi környezetet és mindenkit, akit érint a szóban forgó elképzelés. Az érintett területek vagy állami, vagy magántulajdonban vannak, ezért mindenkivel egyeztetni kell. Az eredmények hamar látványosak lesznek, felkeltik mások figyelmét is, ez pedig újabb és újabb lehetőségeket hozhat magával.
A térképeteken az látszik, hogy elsősorban a középső országrészben vagytok jelen. Melyek azok az országrészek, ahol már eredményes a megmozdulás, és hol van jelenleg nagy szükség önkéntesekre?
A nyugati országrész, illetve az Északi-középhegység jobban áll víz tekintetében, ott még nem érzik annyira a vízhiány súlyát. Az Alföld tiszántúli részén a régi ártér írmagjai is eltűntek, ezen a területen olyan beavatkozások voltak korábban, hogy ma a kis civil kezdeményezések nem tudják megvetni a lábukat. Zala megyében minden falu határában lehet találni egy kis patakot, az a régió nincs úgy „rászorulva” még a segítségre. A Homokhátság teteje az a térség, ahonnan gyakran keresnek minket, az beszámolók alapján a kutakból több méternyi víz tűnt el az elmúlt egy-két évtizedben.
„Az itt gazdálkodóknak lehet, hogy évtizedekig el kell járniuk a Homokhátság aljára megfogni a vizet ahhoz, hogy aztán megcsillanjon a kút alján a talajvíz. Ezen kívül sok helyen fontos lenne változtatni a tájhasználaton, ez is bizonyos értelemben vízőrzésnek minősül.”
A főváros környékén alapvetően azért van nagy „nyüzsgés” a vízőrzésben, mert az országunk fejnehéz, Budapesten rengeteg az ember, és van lehetőségük bekapcsolódni ilyen megmozdulásokba. Mi személy szerint Kelet-Pest megyében régóta foglalkozunk vízőrzéssel, sokakra voltunk és vagyunk hatással. De összességében azt látjuk – ezt a Vízőrző Találkozón is tapasztaltuk nemrégen –, hogy az ország összes tájegységén megindult a munka, ott is, ahol sok eső esik (pl. a Dél-Dunántúlon – a szerk.). Az önkéntesek szép lassan összekapcsolódnak. És mivel önkéntes tevékenységről van szó, nem lehet rohamtempóban haladni, csak szép lassan tudunk célt érni.
Merre tart ma Magyarországon a vízőrzés? Mi lenne az ideális állapot, és mit tartasz reális célkitűzésnek?
Az ideális az lenne, ha vízgyűjtőnként lenne egy-egy olyan lokális csapat, amelyik együttműködik a központi állami szereplőkkel, akik egyébként nyitottak a vízőrzésre, csak nyilván priorizálniuk kell a törekvéseket. Az ideális az lenne, ha igény ébredne az emberekben a vízőrzésre.
Kép: Nagyapáti Oszkár
Ha optimistán állok a helyzethez, akkor azt látom, hogy egyre többen lépnek be a vízőrzők közé, egyre több helyen jelenik meg a mozgalom. Ezekben a bimbódzó önkéntes tevékenységekben rengeteg erő van, és nem minden pénzkérdés. A most folyó zöld- és kékinfrastruktúra-beruházások viszont financiális alapon működnek, mivel projektszemléletű világban működünk: ha kapunk pénzt, akkor cselekszünk, ha nem, akkor pedig nem. Rengeteg a külföldi, európai jó példa, ezeket mintának tekintve is el lehet kezdeni tenni az ügy érdekében.
Az említett beruházások esetében az igények túl nagyok ahhoz képest, amekkora forrás áll rendelkezésre, így két opció lehetséges: a döntéshozók kiszűrik, hogy kinek jut támogatás, vagy pedig – ami Magyarországon nem gyakori megoldás – mindenki részesül valamennyi támogatásban, a rendelkezésre álló keretet „szétdobják”. Így lehet, hogy egy tervezett projektnek csak a 40%-a valósul meg, de legalább elindul. Külföldön erre külön pályáztatási rendszer van, ami azért is jó, mert nem kell feltalálni a spanyolviaszt, csak levonni a következtetéseket a jó példákból, és ezeket érvényesíteni a gyakorlatban.
Interjúnk végén András kiemelte a hód kiemelkedő szerepét a vízőrzésben. Erről egy későbbi cikkünkben olvashatsz majd.
Képek: Vízőrző Mozgalom
Kiemelt kép: Sárréti Vízőrzők
