Suhajda Szilárd tragédiájának nyomán az elmúlt napokban rengeteg cikk foglalkozott a hegymászást övező tényekkel és problémákkal. Ilyen kérdés, amely ráadásul egyre megkerülhetetlenebbé válik, hogy milyen környezeti hatásai vannak a Föld néhány legérintetlenebb régióját célzó mászásoknak. Összegyűjtöttük, milyen ma a fenntarthatóság és a hegymászás kapcsolata.
Az 1980-as évek közepétől jelentek meg egyre nagyobb számban a magashegyi turisták a Himalájában. Ők a lehető legtöbb segítséggel igyekeznek meghódítani a csúcsokat, ma pedig már komoly iparág épül rájuk. Tévedés lenne őket összetéveszteni a Suhajda Szilárdhoz hasonló, elkötelezett sportemberekkel: a turisták oxigénpalackkal, néha több serpával másznak, sátraikat előre felépítik, a táborokban pedig a lehető legszélesebb körű szolgáltatásokat nyújtják számukra.
Mára kis túlzással kijelenthető, hogy akinek van erre elég pénze, gond nélkül „felvitetheti” magát a világ tetejére. A leginkább kiépültnek a turistaipar szempontjából épp a Mount Everest számít, melynek csúcsára a Nepáli Turisztikai Hivatal szerint csak ebben a szezonban közel ötszázan jutottak fel. Többen, mint valaha. Ez pedig olyan tömegjelenetekhez vezet néha a hegyen, mely már nagyon távol áll attól a romantikus képtől, ami sokunk fejében él az elemekkel magányosan harcoló hegymászók küzdelméről. És ennek persze borzasztó környezeti költsége van.
Az Everest már nem egy vadonban megélt élmény. Ez egy McDonald’s-élmény.
– idézi Graham Hoyland filmrendező hegymászót egy tibeti turisztikai portál cikke.
A hegymászás lábnyoma
A világ legmagasabban fekvő hulladéklerakója
Még az oxigénpalackos mászóknak is több hetet kell eltölteniük a hegyek magasabb régióiban épült táborokban, hogy szervezetük hozzászokjon az extrém körülményekhez, akklimatizálódjanak. A National Geographic tavalyi cikke szerint ez idő alatt minden egyes ember átlagosan körülbelül nyolc kilogramm szemetet termel, és ennek a hulladéknak a nagy része a hegyen marad. Ebbe beletartoznak az eldobott oxigénpalackok, az elhagyott sátrak, a konzervdobozok, de még az emberi ürülék is. Kis túlzással, ahogy az alábbi bejegyzés is mutatja, ezek elárasztják a hegyet.
Eltaposott élővilág
A magashegységek élővilága törékeny, ráadásul számos bizonyíték van arra, hogy a klímaváltozás is fokozza az itteni ökoszisztéma sérülékenységét. A mászók által használt útvonalak jelentős terhelést jelenthetnek a környező területekre. Az ilyen körülmények között megélő növényzet regenerációja ráadásul sokkal hosszabb időt vesz igénybe, mint más éghajlati viszonyok mellett, így például a növények letaposása akár visszafordíthatatlan károkat is okozhat.
Az útvonalak és a táborok környékén a nagy forgalom miatt a talaj tömörödhet, amivel a növények életfeltételei lokálisan szintén ellehetetlenülhetnek. Ezért is kiemelt fontosságú, hogy a kijelölt útvonalakról és ösvényekről ne térjen le a magashegységi turista. Persze mindez 8000 méteren már nem értelmezhető, hiszen ott növényzetet már aligha találunk, de néhány ezer méterrel lejjebb komoly környezetvédelmi problémát jelent.
Mikroműanyag mindannyiunk fölött
A mikroműanyag-szennyezés világszerte komoly problémát jelent, potenciálisan súlyos egészségügyi problémákat okozhat, és az élővilágot is fenyegeti. Ráadásul már a világ legmagasabb hegye sem mentes az apró plasztikszemcséktől: a National Geographic 2019-es Mount Everest-expedíciója által 8440 méteres magasságban vett mintákban mutatták ki a szennyeződést. A hegyen talált mikroműanyag nagy része poliészter-, akril-, nejlon- és polipropilén-szálakból származik, így valószínűsíthetően a hegymászók ruházata és felszerelése bocsáthatta ki őket, hiszen a technikai ruhák főleg ezekből az anyagokból készülnek.
Több ezer kilométer repülés, néhány kilométerért cserébe
A hegymászáshoz kapcsolódó kibocsátás oroszlánrészét a hegyek lábához való eljutás adja. Egy hegymászással foglalkozó szakportál számítása szerint a London–Katmandu repülőjárat oda-vissza útja során az egy főre vetített szén-dioxid-kibocsátás nagyjából annyi, mint egy átlagos brit fogyasztó egyéves élelmiszer-vásárlásához kapcsolódó kibocsátása. A nepáli főváros a Himalája hegymászóinak legfontosabb központja.
Ez ráadásul nem csak a magashegységekben jelent problémát. Minél alacsonyabbra megyünk, a turisták értelemszerűen egyre többen vannak. A legtöbb szakportál foglalkozott már a kérdéssel, és számos ajánlást találni arról, hogyan lehet eljutni környezettudatosabban a célponthoz, esetleg hogyan lehet ellensúlyozni a képződő kibocsátást.
Mit hozhat a jövő?
Nepálban évek óta tervben van a hegymászók számának korlátozása, legalább a Mount Everest esetében. Erre eddig nem került sor, ami valahol érthető is, hiszen a mászók által megvásárolt engedélyek több millió dolláros bevételt jelentenek a kormánynak. Ráadásul a magashegyi turizmushoz kapcsolódó szolgáltatások tízezreknek teremtenek jövedelmet a térségben. Az egyre nyomasztóbb turistaáradat viszont előbb-utóbb ki fogja kényszeríteni az intézkedéseket, nem is csak azért, mert a pénzes turisták jelenléte elszennyezi a hegyet, hanem azért is, mert a nemzetközi szinten is jegyzett hegymászók többsége ma már nagy ívben elkerüli a túlzsúfolttá vált Csomolungmát.
