Az állattartás manapság leginkább elterjedt módjának számító nagyüzemi állattartási gyakorlatok ökológiailag rendkívül károsak, súlyos etikai problémákat vetnek fel, és humán-egészségügyi kockázatuk is jelentős. Abban is szinte mindenki egyetért, hogy a húsfogyasztás csökkentésével vagy elhagyásával jelentősen csökkenteni lehet a szén-dioxid kibocsátást. De vajon létezik a fenntarthatósággal összeegyeztethető állattartás?
Ahogy korábbi cikkünkben írtuk, nem önmagában az állattartás a problémás, a kulcskérdés az, hogy hol és milyen állattartásról beszélünk. Rengeteget számít például, hogy az állatokat külső forrásból származó takarmánnyal etetjük, vagy azt helyben állítjuk elő.
Utóbbinál is jobb megoldás, ha az állatokat beépítik a terület saját ökológiai rendszerébe, és például legeltetik őket (nyilván az arra alkalmasakat). Ha a takarmányozás alapját olyan területek jelentik, amelyek más emberi élelemtermelésre kevésbé alkalmasak, vagy az állatok emberi fogyasztásra alkalmatlan táplálékot, melléktermékeket kapnak, akkor takarmányozási szempontból kifejezetten környezetkímélő megoldásról van szó.
Új-Zélandon például már számos farm közel jár a karbonsemleges állattartáshoz, ahol az elmúlt 30 évben 30%-kal tudták csökkenteni az üvegházhatású-gázkibocsátást. A kibocsátás ellensúlyozására minden farmon hatalmas erdős területeket alakítottak ki.
Korábbi cikkünkben részletesen kifejtjük, hogy milyen problémák fakadnak a nagyüzemi állattartásból, és mely megoldások mutatnak a fenntarthatóság irányába, de egyben arra is felhívjuk a figyelmet, hogy kevesebb, de jó forrásból származó hús fogyasztásával nem csak magunknak, de a bolygónak is jót tehetünk.
Nem igaz, hogy minden állati termék fenntarthatatlan, és minden növényi fenntartható. A termelés módja, a termelt mennyiség, a termék jellege mind árnyalják, sőt, akár feje tetejére állíthatják az általában vélt képet.