A tengerek mélyén vannak a Föld legnagyobb élőhelyei, legalábbis területüket tekintve. Sokak által kutatott, izgalmas és lenyűgöző világ ez, amelyet a meleg szobában ülve szinte el sem tudunk képzelni. Ha megismered a mélytengerek élővilágát, rájössz, mennyi mindent nem tudsz még a világról, és mennyi csoda van a természetben.
A mélytenger az óceán legalacsonyabban fekvő rétege, és a Föld legzordabb körülményeihez alkalmazkodnak az itt élők. Nincs fény, a nyomás extrém magas, a hőmérséklet pedig fagypont közelében van. A legkeményebbek azonban itt is megélnek, sőt meglepő, milyen gazdag az élővilág ilyen mélységben.
A mélytenger a világóceánnak az a része, amely a 200 méteres vízmélység alatti zónától kezdődik, tehát ott, ahová már nem jut el a napfény. Ez a határ a kontinentális lejtő végén van, innen indul a valóban sötét, nagy nyomású, hideg tengeri mélység.
Kép: canva
A mélytengernek több rétege van a víz mélysége szerint:
- Batipelágikus (bathyal): 200-tól 2000 méterig terjed, ahol alig van fény, a hőmérséklet 4 és 10 °C között van, és csak kevés élőlény él itt.
- Abisszopelágikus (abyssal): 2000-től 6000 méterig terjedő mélység, ahol teljes a sötétség, a hőmérséklet 2 és 4 °C között van, hatalmas a nyomás, különleges élővilág lakja (pl. világító halak).
- Hadopelágikus (hadal): 6000 méter alatti mélység, ide tartozik például a Mariana-árok (11 000 méter), ahol a legextrémebb a környezet, kevés az ismert faj.
A legnagyobb nehézséget a napfény hiánya okozza. Mivel így nincs fotoszintézis, az élőlényeknek egészen másképp kell helytállniuk. Az extrém nyomás is rendkívüli nehezítő tényező, ahogyan a néhány °C-os hőmérséklet is. Ezért jöttek létre itt azok a különleges élőlények, amelyek egy fantasy-ben is megállnák a helyüket.
Kapcsolódó bejegyzések
David Attenborough filmje az óceánok mélyéről – Ajánló
Nem veszünk tudomást róla, hiszen olyan megfoghatatlan. Mégis az életünk múlhat az egészségén: ismerd meg az óceánt egy lenyűgöző filmen keresztül!
Milyen élőlények élnek a mélytengerekben?
A mélytengerek lakói egyrészt a bentikus élőlények, amelyek életük nagy részét az óceán fenekén töltik. Egyes bentikus élőlények, mint például a homárok és a rákok, szabadon mozoghatnak az óceán fenekén. Mások, mint például a szellőrózsák, az óceán fenekéhez tapadnak.
De léteznek nyílt tengeri élőlények is, melyek a vízben mozognak, helyet változtatnak, így a mélytengereket is élőhelyükként kezelik. Ilyenek a bálnák, az óriás tintahal vagy a lámpáshal. Ők a nektonok, akik aktívan képesek irányítani a saját mozgásukat, vagyis úsznak. De ide tartoznak a planktonok is, melyek csak sodródnak a vízárammal, ők alkotják a tengeri tápláléklánc alapját. Nem kötődnek sem a tengerfenékhez, sem a parthoz.
Kép: canva
Lenyűgöző alkalmazkodás
A bentikus és a pelágikus élőlényekben is az a legelképesztőbb, hogy a legzordabb mélytengeri körülményeket is túlélik. Hiszen élelmet találni, szaporodni, közlekedni és egyáltalán elviselni a hideget és a nyomást nem hétköznapi feladat. Az egyik legnagyobb kihívás kétségkívül a táplálékkeresés. Hiszen napfény és fotoszintézis nélkül nincsenek táplálékul szolgáló növények sem. Így a mélytengeri élőlények elpusztult növények, állatok és állati hulladékok darabjaival táplálkoznak, amelyek felülről süllyednek alá. Ezt a táplálékforrást tengeri hó néven is emlegetik.
Egy másik elképesztő módja annak, ahogyan egyes mikroorganizmusok alkalmazkodtak a mélytengeri táplálékkereséshez, az a kemoautotrófia. Ennek során a fotoszintézis folyamatához hasonlóan az élőlények a kémiai reakciókból származó energiát tápanyagokká alakítják; az energiával szén-dioxidból szerves anyagokat (pl. cukrokat) állítanak elő.
Persze vannak ragadozó halak is, melyek ún. biolumineszcens csalikkal csalogatják magukhoz a zsákmányt. Ennek során a szervezet kémiai reakcióval saját fényt termel. A reakció során energia szabadul fel fény formájában, ami lehet kék, zöld vagy sárga színű (a vízben leginkább a kékes árnyalat látszik, mert ez terjed a legjobban). A mélytengeri halak ráadásul képesek kitágítani a gyomrukat, így önmaguknál akár háromszor nagyobb prédát is be tudnak kebelezni. Kevésbé elképesztő, de gyakori jelenség a dögevés is, hiszen a lesüllyedt tetemekből a mélytengeri állatok is lakmároznak.
Kép: canva
Az alkonyati zóna rejtelmei
Habár az óceán világosnak tűnhet, ez csak a legfelső 200 méterre igaz, a napfényzónára. Minél lentebb merülünk, annál erősebb az a brutális sötétség, amit nehéz elképzelni. Ez az alkonyati zóna, amely még mindig csak a mélytenger legfelső szintje.
A szürkületi zónában élő élőlények többsége éjszaka felvándorol a napfényes zónába táplálkozni. Ezután napkelte előtt visszavonulnak a mélyebb vizek biztonságába: ezt vertikális migrációnak nevezik. Ehhez a sötétséghez hozzá kell szokni, ezt sok élőlény hatalmas szemekkel próbálja megoldani. Rendkívül fényérzékeny a szemük, még a legkisebb fényt is kiszűrik a vaksötétben. Jó példája ennek a hordószemű hal, amelynek szemei az átlátszó fejben található zöld, kerek golyók.
A mindent felülíró nyomás
Érezted már úgy, hogy bedurran a füled, amikor leúsztál egy medence aljára? Ez azért van, mert a feletted lévő víz és levegő nyomást fejt ki. Ugyanez történik az óceánban is. Minél mélyebbre merülünk az óceánban, annál nagyobb a nyomás. Az ilyen nagy nyomású környezetben élő állatoknak speciális alkalmazkodásra kell képesnek lenniük.
A napfényes zónában úszó halak általában gázzal töltött úszóhólyaggal rendelkeznek, hogy szabályozzák a felhajtóerőt. A halak az úszóhólyagban lévő gáz mennyiségének szabályozásával vezérlik a fel-le mozgásukat. Amikor a halak a napfényes zónánál mélyebbre süllyednek, a víznyomás megnő. Ez a nyomás összenyomja a hal testét, beleértve az úszóhólyagját is. A hólyagban lévő gázra nehezedő megnövekedett nyomás a térfogat csökkenését okozza: ez Boyle és Mariotte törvénye. Ha kisebb térfogatú levegő tartaná őket fent, a halak elsüllyednének. Szóval hogyan úsznak ezek a halak fel és le? Egyesek több oxigént tesznek az úszóhólyagjukba, mások zsírt használnak gáz helyett a felhajtóerő beállításához.
Nem véletlenül lomhák
Az átlagosan 4 °C-os hidegben a legkeményebb élőlényeknek is vacog a foguk. Hogy ilyen körülmények között túléljenek, alkalmazkodniuk kell. Erre az egyik megoldásuk a lomhaság: nagyon lassan mozognak és lélegeznek, így jóval kevesebb energiát használnak helyváltoztatáskor.
Ezt az alkalmazkodást megfigyelhetjük bizonyos mélytengeri élőlényeken. Mivel nem igényelnek sok energiát, adottságaik ehhez igazodnak. Például a rekordot tartó csigahalnak átlátszó a bőre, vékonyak az izmai, porcos váza van, és nincsenek pikkelyei sem. A húsa kocsonyás anyag, amely a vízhez képest kevésbé sűrű, így nem kell úsznia ahhoz, hogy ne süllyedjen el.
Kapcsolódó bejegyzések
Pusztító hatása lehet, jövőre mégis indulhat a mélytengeri bányászat
Felkavarta az állóvizet a mélytengeri bányászat: mi a gond vele?
Élőlények több ezer méter mélyen
Bizonyára mindenki sejti, hogy a tengerek mélyén nem szokványos élőlények élnek. Íme pár képviselőjük!
1. Európai horgászhal (Lophius piscatorius): 1000–4000 méter mélyen él az Atlanti- és a Csendes-óceánban. A nőstény fején (fénytermelő baktériumok segítségével) világító „csali” lóg, amellyel a zsákmányt odacsalogatja a szájához. A hímek sokkal kisebbek a nőstényeknél, és szó szerint hozzánőnek a nőstények testéhez, a vérkeringésük is összefonódik, így lesz „élethosszig tartó párkapcsolatuk”.
2. Óriás kalmár (Architeuthis dux): akár 10–13 méteresre is megnőhet, 600–1000 méter mélyen él. Sokáig mítosznak hitték („Kraken”), míg 2004-ben sikerült először élve lefotózni. A szemgolyója akkora, mint egy focilabda, ezzel képes érzékelni a leghalványabb fényt is a sötétségben.
Kép: canva
3. Fekete sárkányhal (Idiacanthus atlanticus): 500–2000 méter mélyen él. Saját fényt bocsát ki (biolumineszcencia), amit vadászatra és kommunikációra használ. A foga átlátszó, így a zsákmány nem látja, amikor közelít.
4. Vámpír tintahal (Vampyroteuthis infernalis): nevének jelentése ’a pokol vámpír tintahala’. Ijesztő, de nem vérszívó. 600–900 méter mélyen él, nem vadászik, hanem a vízben lebegő szerves törmeléket fogyasztja. Tinta helyett foszforeszkáló nyálkát bocsát ki, hogy elvakítsa a támadókat.
5. Yeti rák (Kiwa hirsuta): 2005-ben fedezték fel a Húsvét-szigetek közelében. Szőrös karjain baktériumokat tenyészt, amelyekkel kipucolja a mérgező anyagokat a vízből, és ezeket részben meg is eszi. Hidrotermális kürtők közelében él (kb. 2200 méter mélyen).
6. Átlátszó fejű hal (Macropinna microstoma): 600–800 méter mélyen találkozhatnánk vele, a koponyája átlátszó, a szemei pedig felfelé néznek, hogy a fejen keresztül „belásson” a vízoszlopba. Szó szerint úgy fest, mint egy „üveghal fejjel”.
7. A fekete füstölők élőlényei: a tenger alatti vulkáni kürtők (hidrotermális források) is bőven tartogatnak meglepetéseket, akár 4000 m mélyen. Lakóik elsősorban csőférgek, kagylók, baktériumok, rákok. Ezek a lények nem napfényből, hanem kémiai energiából élnek, például kénvegyületeket hasznosítanak. Ez az egyetlen ismert ökoszisztéma, amely független a Nap energiájától.
A mélytenger az óceán térfogatának több mint 80%-át teszi ki, azonban ennek egyelőre kevesebb mint 5%-át térképeztük fel. A mélytengerek élővilága elképesztő, és alig ismerjük. Talán éppen emiatt olyan misztikus és csodálatos az élet 1000 méternél mélyebben.
Kiemelt kép: canva
