Az Alföldön kialakult, mindössze néhány szántóföldi kultúrára épülő intenzív növénytermesztés válsága egyre sürgetőbbé teszi, hogy szakítsunk a hagyománnyal, és gyökeresen új regionális mezőgazdasági és tájhasználati stratégiát alakítsunk ki.
A HUN-REN Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani Intézetének kutatója, Pinke Zsolt és szerzőtársai azonosították az Alföldön helyreállítható vizesélőhelyek teljes állományát, illetve modellezték azok közvetlen környezeti és gazdasági előnyeit. Vizsgálatuk igazolja, hogy a helyi vízvisszatartás hogyan képes feltölteni a kritikus talajvízkészleteket, és a megnövekvő talajvízszint révén miként növelheti mérhetően a környező szántóföldek kukoricatermését. A szakemberek a Geography & Sustainability folyóiratban publikálták legfrissebb tanulmányukat.
A kutatás alátámasztotta, hogy az Alföld ma már hivatalosan is a klímaváltozás egyik európai válságövezetének számít. A HUN-REN ATK TAKI szakemberei azonban nem elégedtek meg a diagnózissal. Az elemzés az Alföldön helyreállítható vizesélőhelyek csaknem egymillió hektáros állományát azonosította, valamint hidrológiai és ökoszisztéma-modellek összekapcsolásával azt is vizsgálták, hogy milyen hatása lenne a vízvisszatartásnak és egy tiszai árhullám kivezetésének a talajvízkészletekre és a kukorica-terméshozamokra egy 247 négyzetkilométer kiterjedésű ártéri öblözetben.
A talajvíz-utánpótlás mennyisége átlagosan 367 és 552 köbméter/hektár/év közötti tartományban mozgott. A vízvisszatartás talajvízre gyakorolt horizontális hatását agyagos talajon a felszín alatti víz hatásterületének és a felszíni víz kiterjedésének arányában nagyjából 2:1-re becsülték a májustól augusztusig terjedő időszakban. A vizesélőhelyek környezetéből 1–2 méternyire kiemelkedő síkvidéki teraszok élvezhetik a legnagyobb hasznát a vizesélőhelyek helyreállításának, ahol ez a tevékenység becslésük szerint a kukoricatermés 20–28 százalékos növekedéséhez vezetne.
Az elméleti modellek ismertetése után a kutatás legértékesebb gyakorlati része a pontos zónák kijelölése. A szakemberek szigorú szűrőrendszert alkalmaztak a tájalakítás során. A vízvisszatartási övezeteket a szántóföldi alkalmasság, a természetvédelmi védettség és magas természeti érték, a belvíznek és az aszálynak való kitettség, valamint a nitrátérzékenység területi kategóriáinak kombinációjaként határozták meg a vizesélőhelyek táji típusán belül. Kizárták a beépített területeket, a meglévő nyílt vizeket, és ami a mezőgazdaság szempontjából a legfontosabb, a jó vagy kiváló termőképességű szántóföldeket is érintetlenül hagyták.
Összességében az Alföld 21 százalékán találtak olyan gyenge vagy közepes termőképességű, belvíznek kitett területet, ahol szükséges vagy indokolt a vízvisszatartás. A célterületek 1. zónájában a belvíz előfordulása öt évnél nagyobb valószínűségű, és a terület természetvédelmi oltalom alatt áll, vagy magas természeti értékkel bír, továbbá nagy a nitrátbemosódással veszélyeztetett területek aránya. Ezeken a helyeken a hazai és az európai környezetpolitika dokumentumaiban megfogalmazott célok megvalósítása szempontjából szükséges a szántók esetében többnyire földhasználatváltással összekapcsolódó vízvisszatartás.
Fotók: Canva