Átalakulóban a Duna életközössége, és ez nem „csak” annyit jelent, hogy más halak úsznak majd a folyóban – Interjú
Tapasztaljuk, hogy apad, lassabb, melegebb. De tudjuk, mi zajlik a mélyben? A Duna életközössége is átalakul, és ez olyan változásokat indíthat el, amelyek teljesen felborítják a folyam megszokott élővilágát. Mik a következmények? Mekkora gondot okoz az elpusztult kagylók tömege? Felborulhat a dunai ökoszisztéma? Dr. Ács Éva, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának kutatóprofesszora segít megválaszolni ezeket a kérdéseket.
A Duna vízállása kapcsán sokat olvashatunk az alacsony vízszint miatti energiaproblémákról, a gazdasági nehézségekről, az aszályról. Egy nagyon fontos elemről azonban ritkán beszélünk, pedig az egész folyó egészségéért felel: ez pedig a benne élő életközösségek összhangja, harmóniája. Ez az, ami a klímaváltozás, az emberi tevékenységek következményeként felborulni látszik, és a jelen helyzetben még erősebben kirajzolódik az, amiről a szakemberek már évek, sőt, évtizedek óta beszélnek: addig kell törődnünk a vízmegtartással, amíg még van mit megtartani.
Meddig apadhat még a Duna, és egyáltalán milyen állapotban van a folyó a magyar területeken?
Nem vagyok hidrológus, ezért nem tudom megmondani, meddig apadhat a folyó. Olyan szempontból azonban összetettebb a probléma, hogy nem csak a vízállás jelent gondot, hanem a medermélyülés is.
A medermélyülést több tényező okozza: egyrészt a folyószabályozások és a mederbe épített műtárgyak, duzzasztók a folyó felsőbb szakaszairól nem érkezik elegendő természetes hordalék, így a hordalékmentes víz lefelé haladva a meder anyagát koptatja. Másrészt a folyószabályozás miatt megnőtt az esése és a sebessége, ezért erősebb az eróziós hatása. Harmadrészt a kavicskotrás (építkezéshez szükséges anyag beszerzése – a szerk.) és partbiztosítás sem segít a helyzeten.
Ez azért gond, mert a talajvízre is hatással van: ha lejjebb süllyed, a talajvíz is mélyebbre kerül. Azokon a területeken pedig, ahol a parti szűrésű kutakból nyerik az ivóvizet, ez további nehézségeket okoz. Mindez a közlekedőedény elvén alapszik: mindig a legalacsonyabb pont felé indul el az áramlás, és miközben mélyíti a medret a folyó, úgy húzza magával a vizet a környékről. A Duna felső szakaszán a tározás és a korábbi kavicskitermelések tovább fokozták a problémát. Ennek következménye, hogy a sok tározón nem tud átjutni a görgetett hordalék, – pedig azzal a Duna-meder eróziója csökkenhetne. Ez a mélyülés az élővilágra is kihat. Nem mindegy ugyanis, hogy a mellékágakba mennyire tud kijutni a víz, hogyan öblíti át a Duna menti holtágakat, milyen vízmennyiség jut az árterekbe. Ahogy ritkulnak ezek a folyamatok, úgy szűkülnek a halak ívási lehetőségei.
Mindemellett kisebb a vízhozam is, a kis vízmennyiségben pedig felerősödnek a változások. A víz gyorsabban melegszik, ami erőteljes biológiai hatást indukál és gyorsítja a mikrobiális folyamatokat. A lassabb áramlás miatt a folyó gyakorlatilag elveszíti a turbulens jellegét.
Ráadásul a melegebb vízben az oldott oxigéntartalom is kisebb, ezzel párhuzamosan viszont felgyorsul az élőlények anyagcseréje, és még több oxigént igényelnek. A negatív folyamatok tehát egymást erősítik.
Fotó: Dr. Kiss Áron
Hogyan alakul át a Duna élővilága a fenti hatások fényében?
A fentiek egyértelműen az egész dunai élővilágot stresszesebb körülmények közé kényszerítik. Ez meghatározza az élőlényközösséget is, amely a folyóban él: ahogy lassul a víz, átlátszóbbá is válik. Ez is egy olyan folyamat, amely – ha hosszútávon fennáll – nagyban átalakítja a Duna élővilágát.
Normál esetben a Duna egy pelágikus-bentikus egyensúlyú folyó. A pelágikus a nyílt vízben élő közösséget jelenti, a bentikus pedig a mederfenéken, különböző aljzatokon kialakuló élőlények együttesét. A Duna esetében ez dinamikusan változó, egyensúlyban élő közösségeket jelent évszázadok óta. Egy ideje azonban ez megborult és eltolódott a bentikus irányba. A pelágiálban élő, planktonikus életközösség a 2000-es évek eleje óta nyárra gyakorlatilag eltűnt. Akkoriban kezdtünk felfigyelni arra, hogy a Dunában élő fitoplankton (vízben lebegő algák – a szerk.) harmóniája felborult. Normál esetben ez egy hullámzó jelenség: tavasszal, ahogy melegszik a víz, elindul a kovaalga közösség növekedése, ezt felváltja a zöldalga közösség, majd ősszel ismét visszatér a kovaalgaközösség. Korábban az egész vízoszlop egy határozott dinamikával rendelkezett, és az élőlények egy adott módon reagáltak erre. Minderre épült fel a zooplankton közösség, amely a fitoplanktont fogyasztja, végül a nagyobb élőlények, például a halak is, amelyek a zooplanktonnal táplálkoznak.
A 2000-es évek óta azonban ez átalakulóban van: tavaszig minden a szokott módon halad általában, de ahogy bekövetkeznek a kisvizes időszakok, olyan, mintha elvágnák a folyó életközösségét, drasztikusan csökken a fitoplankton mennyisége és a rájuk épülő más közösségek is lekövetik ezt a jelenséget.
Ezzel párhuzamosan, ahogy egyre átlátszóbbá válik a víz, a mederfenéken megjelenik egy dúsabb bevonatalkotó közösség, más típusú algák, protozoonok. Ez egy teljesen más ökoszisztémát eredményez, mint a pelágikus-bentikus szinergia. Ebben az esetben pedig azt is meg kell említenem, hogy a fitoplankton közösséget a folyó turbulenciája tartja áramlásban: ha csökken az áramlási sebesség, és mindez leülepszik, rengeteg invazív kagyló jelenik meg, amelyek a bentikus rétegből táplálkoznak és szűrik ki az oda kiülepedő algaszervezeteket. Ez pedig nem jut vissza a rendszerbe, mert a kagylók megeszik, átalakítják és őszre sem tud helyreállni a fitoplankton közösség.
Fotó: Dr. Kiss Áron
Ha már a kagylókat említettük: a Duna-parton tömeges kagylópusztulás látható. Mekkora érvágás ez a Duna vízminőségét illetően?
A kagylók vízminőség alakító szerepe valóban jelentős, hiszen kiszűrik a fitoplanktont is, így kevesebb lesz az az elsődleges termelő a vízoszlopban, amely egy fontos ökoszisztéma- szolgáltatást végez: természetes tisztulási folyamatot jelent a Dunán.
Nemcsak azért, mert az algák a bekerült növényi tápanyagot felveszik és átalakítják, hanem ezen túl nagyon fontos szerepük, hogy oxigént termelnek, ami a lebontó folyamatokhoz, és a vízi szervezetek légzéséhez nélkülözhetetlen. Így azáltal, hogy a vízoszlopban kevesebb az elsődleges termelő, a természetes tisztulási folyamatok sérülnek. Mondhatnánk, hogy a bevonatalkotó algák elvégzik ezt a feladatot. Ez számos kisebb víztest esetében valóban így is van, ám a Duna esetében, még a kis vízállás mellett is, egy nagy folyóról beszélünk. Egy 4-600 méter széles ilyen víztömegnél jóval kisebb az az arány, ahol valóban meg tud valósulni az elsődleges termelés a mederben. A mélyebb mederrészekre már nem kerül be elegendő fény. Nem tud olyan szerepet ellátni, mint a kisebb vízfolyások esetén.
Emellett, amikor a kagylók szűrik a vizet, anyagcsereterméket juttatnak a vízbe– minél több a kagyló, annál több ez az anyag. Így a tápanyagot visszajuttatják a vízbe, ami még a vízminőség romlásban is szerepet játszhat, annak ellenére, hogy a kagylók víztisztító szereppel rendelkeznek. Ezek összetett folyamatok, minden az egyensúlyon múlik, és ennek megbomlásában látom a legnagyobb nehézséget. A diverzitás ereje ebben az esetben is óriási: minél több lábon tud állni a folyóvízi ökoszisztéma, annál stabilabb. Ha a pelágikus és bentikus rendszer összhangban működik, a folyó sokkal ellenállóbb: ha az egyik hiányzik, nem tudja átvenni a másik szerepét, ha szükséges, így minden stresszhelyzetből nehezebben lábal ki, nincs meg a szükséges reziliencia.
Fotó: Dr. Ács Éva
Hogyan élik túl a halak a felmelegedő vizet és az oxigénhiányos állapotot? Mennyire kedvez ez a helyzet az inváziós fajoknak?
A halak esetében szintén összetett a probléma. Ahogy kevesebb a víz, úgy szűkül az életterük: az ilyen halközösségben a ragadozók sikeresebbek lesznek, könnyebben tudnak vadászni. Ám a betegségek is könnyebben felütik a fejüket. Emellett a mellékágak lefűződése (lefolyása, vízhiányossága – a szerk.) csökkenti az ívóhelyeik számát és kiterjedését. Ezeken a területeken többször alakul ki oxigénhiányos környezet, és a főággal is elveszítik a kapcsolatot, kiszorulnak onnan. Tehát a halak több szálon is nehezített pályán mozognak.
Az inváziós fajok esetén például a gébek is a bevonatból táplálkoznak, ennek szerepe pedig erősödik a Dunában. Ez az elterjedésüket is könnyíti: az inváziós fajokra is nagy hatással van a fent említett folyamat.
A mostani helyzet függvényében, szigorúan elméleti síkon, a tározók kialakítása is egy lehetséges lépés. Ez milyen hatással lenne az ökoszisztémára?
Ez is összetett kérdés: negatív és pozitív aspektusa is van egyaránt. Pozitívum, hogy a medermélyülés hatását visszaszoríthatnák ezáltal egy-egy szakaszon, de negatív hatás pl. a tározókban megnövekedett tartózkodási idő, ami növeli a kiülepedés valószínűségét. Több oldalról is alaposan meg kellene fontolni, hogy milyen mérnöki megoldásokat lenne célszerű bevetni. Itt gondolok arra, hogy milyen gyakran ürítik a tározókat, hol ürítik, mit engednek átfolyni, mennyi lehet a tartózkodási idő stb. Meg kell találni azt a megoldást, amivel kicsit visszaadható a víz a Dunának.
Kép: canva
Az aszály legnagyobb vesztesei a kiszáradó holtágak. Vissza tud állni ezeken a területeken az élet, ha újra vizet kapnak?
Ahol víz van, ott élet is, ez a tapasztalat. Egy holtág életében különösen fontos a madárvilág azonban ők elköltöznek, ha nem találják meg a megfelelő életfeltételeket. Az már látható, hogy a kétéltű állomány nagyon lecsökkent, számos madárfaj pedig velük táplálkozik. Valamilyen élővilág biztosan kialakul, ám a hosszabb száraz időszakokban sérülnek ezek a területek.
Az ilyen ismétlődő aszályok átalakítják a Duna élővilágát, anyag- és energiaforgalmi folyamatait. A Duna is egyensúlyra törekszik, de alapjaiban változnak meg a folyamatok, mint a bevonat erősödő szerepe. Ebben az esetben pedig, mivel ezek a szervezetek nem csak átalakítanak, hanem raktároznak is, a szennyező anyagok, tápanyagok, amik bekerültek az élőlényekbe, az elpusztulásukkal visszakerülnek a vízbe is. Nem távoznak el olyan módon, mint a planktonnál: ezt is értem a megváltozó anyagforgalom alatt.
Mint minden esetben, itt is kulcs lehet az alkalmazkodás. Ám mégis, van olyan megoldás, amely helyreállíthatja ezeket a folyamatokat?
A vízmegtartás mindenféleképp lényeges eleme ennek. Nemcsak a Duna esetében, hanem minden egyéb víztest esetén: nem szabadna elengednünk a vizet. Szerencsére ebben elindult egy komoly párbeszéd, de ezt is okosan kell megoldani, hiszen ha nem megfelelően csináljuk, a víz ugyanúgy elpárolog, vagy sérülhet a talajvíz-készlet. Egységes fellépésre, tudásátadásra van szükség a szakma részéről, hiszen ezekből remek dolgok születhetnek. Szakmai összefogás hozhatja el a megoldást.
Kiemelt kép: Dr. Ács Éva
