Az alacsony vízszintnél durvább dolgok is történhetnek egy folyóval
Homokpadok, szárazra kerülő meder, egészen alacsony vízállás jellemzi most a Dunát. Úgy tűnik, hogy évről–évre aggasztóbb a helyzet, melyet a paksi helyzet most igazán drámaivá tesz. Világviszonylatban azonban még mindig szerencsésnek mondhatjuk magunkat: a világ számos híres folyója már rég nem éri el a tengert.
Folyók, amelyek sosem érnek célba
Földrajzórán még azt tanultuk, hogy a folyók a hegyekben erednek és a tengerben végzik. A 21. századra ezt a „törvény” több helyen felülírta a klímaváltozás és az emberi bevatkozás. A szárazodó vízgyűjtő területek és a mértéktelen vízkivétel kettős szorításában egyes folyók egyszerűen elfogynak, mielőtt elérnék a torkolatukat.
Colorado-folyó (Észak-Amerika) – Az egykor a Grand Canyon területét kialakító, valaha volt félelmetes folyó az 1960-as évek eleje óta jellemzően nem éri el a Kaliforniai-öblöt. A Hoover-gát és a sivatagi mezőgazdaság – Nevadától Kaliforniáig – szó szerint az utolsó cseppig felissza a vizét. Torkolata ma egy kiszáradt, repedezett sósivatag. Csak kivételes árvizek idején (utoljára 1993-ban), illetve egy 2014-es tudatos elárasztás alkalmával tért vissza pár hétre a víz.
Indus (India és Pakisztán) – A „folyók atyja” Pakisztán legfontosabb édesvízforrása. A száraz évszakban azonban annyira lelassul a felduzzasztott öntözőcsatornák miatt, hogy nem tud ellenállni az Arab-tenger nyomásának. A torkolatában a tengervíz benyomul a száraföld felé, megmérgezi a talajt, és pusztítja a valaha hatalmas Indus-deltát: 1990 óta a torkolatvidék víztartalmának sótartalma nagyjából 70 százalékkal nőtt.
Sárga-folyó (Kína) – Az 1990-es évek végére annyira kimerült Kína második legnagyobb folyója, hogy 1997-ben 226 napon át egyszerűen nem érte el a tengert. A kormányzat azóta szigorú vízkvótákkal kezelte a válságot. Ez némi enyhülést hozott, ugyanis 1999 óta már újra eljut a tengerig, azonban vízhozama csupán töredéke az egykorinak.
Amu-Darja és a Szír-Darja (Közép-Ázsia) – A legszélsőségesebb eset nem is egy folyó torkolatáról, hanem egy egész tengerről szól. A szovjet korszakban, az 1960-as évektől kezdve a két folyó vizét szinte teljes egészében felhasználták a régióban létesített gyapotültetvények, így egyre kevesebb jutott el az Aral-tóig. A valaha a világ negyedik legnagyobb tavaként számon tartott, 68 ezer négyzetkilométeres víztükör (Magyarország területének kétharmada!) mára a tizedére zsugorodott, több különálló tóra esett szét, a kiszáradt tófenéken pedig sivatag – az Aralkum, a Föld legfiatalabb sivataga – terjeszkedik, benne rozsdásodó hajóroncsokkal. A történet azonban itt sem teljesen reménytelen: Kazahsztán egy gáttal leválasztotta és tudatosan táplálja az Aral-tó északi, kisebb medencéjét, aminek vízszintje az elmúlt években ötven százalékkal emelkedett a mélyponthoz képest.
Miért tűnik el a víz?
A folyók apadása több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt zsugorodnak a hegyvidéki hó- és gleccserkészletek, amelyek nyáron utánpótlást biztosíthatnának a folyóknak. Másrészt az emberiség történelme során még sosem vett ki ennyi vizet a medrekből: a növekvő városok ivóvízigénye mellett elsősorban az intenzív mezőgazdasági öntözés szívja ki a folyókat.
A Duna vízhozama egyelőre kitart, de a mostani szélsőséges apadások intő jelek. Ehhez pedig hozzá kell vennünk az egyre szélsőségesebb éghajlati dinamikákat is. Ha nem változtatunk a vízgazdálkodási szokásainkon – ha nem fogjuk fel és tartjuk meg a vizet a tájban, ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban levezetnénk –, egyre gyakrabban kell szembenéznünk a mostanihoz hasonló, vagy akár még súlyosabb helyzetekkel.
