Szeretjük a jó híreket, és mi lehetne annál jobb hír, hogy újra láttak egy kihaltnak hitt fajt? Bár kétségkívül örömteli egy-egy ilyen újrafelfedezés, érdemes alaposabban körüljárni ezt a témát. Elég a kihalófélben lévő fajok megmentése az ökológiai válság megoldásához?

Először is le kell szögezni, hogy az ökológiai válság tényezőinek csak egyike a biodiverzitás-csökkenés, amin belül a fajok kihalásáról is beszélhetünk. Utóbbi mellett rendkívül fontos mind a fajok alatti, mind a fajok feletti szintek sokféleségének a változása, például a genetikai változatosság vagy a táj, az élőhelyek sokszínűsége is [1]. Emellett az ökológiai rendszerek szempontjából az igazán nagy kérdés nem az, hogy egy fajnak élnek-e még egyedei, hanem többek között az, hogy ezek az egyedek mennyien vannak, milyen szerepet töltenek be az ökológiai rendszerekben, és milyen jövő elé néznek [2, 3, 4]. Mindebből az következik, hogy a kérdésről félrevezető pusztán a fajszámok vagy a fajszámcsökkenés alapján gondolkodni, valamint az, hogy egy-egy kihaltnak hitt, majd újra felfedezett faj – ha már csak alig néhány egyede él – lehet, hogy ökológiai értelemben kihaltnak tekinthető [1].

Egy előző Greendex-es szerkesztői podcastünkben boncolgattuk ezt a témát, annak kapcsán, hogy a tudósok klónozással akarnak visszahozni kihalt fajokat.

Kapcsolódó bejegyzések

Van-e jogunk beleavatkozni a természet rendjébe? – podkaszt

Ausztrál tudósok a modern géntechnológia vívmányait bevetve feltámasztanák a közel 100 éve kihalt erszényesfarkast.

Amikor már nincs visszaút

A kihalás jellemzően nem egyik pillanatról a másikra történik meg, hanem egy bonyolult és viszonylag hosszú folyamat eredménye. Populáció-csökkenés előzi meg, majd amikor a populáció mérete elér egy kritikus szintet, eljutunk oda, hogy már nincs visszaút. Az úgynevezett kihalási késés (extinction lag) azt jelenti, hogy egy faj ugyan még nem tűnt el teljesen, de már olyan folyamatok zajlottak és zajlanak, amelyek következtében biztosan el fog tűnni [3], például azért, mert megszűntek a szaporodásához nélkülözhetetlen feltételek. Rövidebb életű, gyorsabb életmenetű fajok esetében ez az idő rövidebb lehet, de nagy testű, hosszú életű fajoknál akár több évet is meghaladhat, mire a kihalás bekövetkezik [5]. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy a lecsökkent populációk genetikai változatossága is kisebb, így a genetikai veszteség akkor is hatalmas lehet, ha az utolsó egyedeknek köszönhetően az állomány valahogyan újra növekedésnek indul, ez pedig a populáció hosszabb távú fennmaradására, ellenállóképességére is kihat. Egy faj kihalása sok más környezeti és természetvédelmi problémával ellentétben visszafordíthatatlan [1], viszont fontos látni, hogy az állománycsökkenésnek gyakran súlyosabbak a közvetlen következményei az életközösség szintjén, mint magának a kihalásnak [2, 4].

Egy faj újrafelfedezése tehát jelentheti azt, hogy jó esélyei vannak a megmenekülésre, ha például olyan helyen találják meg, ahol a korábbi ismert populációk eltűnését okozó tényezőktől kellően védett, vagy ha valamilyen aktív védelmi munkával még megmenthető. Azonban az is lehetséges, hogy az állomány már túlságosan lecsökkent, és hiába léteznek még egyedek, a faj már biztosan ki fog halni. Az újrafelfedezések száma elenyésző a kihaló fajokéhoz képest. Még tovább árnyalja a képet, hogy fajok tűnnek el még azelőtt, hogy egyáltalán leírnák őket [6, 7], az újonnan leírt vagy még leíratlan fajok kihalási veszélyeztetettsége jellemzően magasabb a régebb óta ismert fajokénál [8].

Nem egyesével kell megmenti a fajokat

Talán az egyik legproblémásabb vonása annak, ha a fajvédelmi programokat és egyes fajok túlélését vagy kihalását helyezzük előtérbe, hogy könnyen úgy tűnhet, mintha egymástól függetlenül kellene sorra megakadályoznunk a különféle fajok végleges eltűnését. Ez egyrészt (részben a fent említett okok miatt) gyakorlatilag lehetetlen, másrészt azt jelenti, hogy félreértjük, mi a valódi probléma. A gond nem annyi, hogy nem védjük elég jól az egyes fajokat, hanem valójában az, hogy társadalmunk jelenlegi működése fenntarthatatlan, aminek egyik tünete az ökológiai rendszerek szélsőséges mértékű pusztítása. Ahhoz, hogy érdemben változtatni tudjunk ezeken a trendeken, mélyreható változásra van szükség a társadalmi-gazdasági rendszerünk szintjén [9].

Nyilvánvaló, hogy fajvédelmi programokra óriási szükség van, és minden fajnak örülhetünk, amelyet sikerült megmentenünk a kihalástól. Az egyes fajok megmentésének, újrafelfedezésének sikertörténetét azonban nem szabad összetéveszteni egy az egész ökológiai válságról szóló sikertörténettel. Valódi sikerként azt könyvelhetnénk el, ha a Föld gazdag élővilágának drámai mértékű elszegényedése és az ökológiai válság többi tényezője is enyhülne.

*Az, hogy fajok halnak ki, természetes része a földi élet evolúciójának. A léptékről és az okokról azonban nem szabad megfeledkeznünk. A „természetes” körülmények közötti kihalást figyelembe vevő úgynevezett háttérkihalási rátákhoz viszonyítják a különböző földtörteneti idők kihalásait, ezzel összefüggésben állapíthatók meg tömeges kihalási hullámok. Most zajlik a hatodik tömeges fajkihalási hullám, de az első olyan, amelyet egyetlen faj – az egyetlen ma élő emberfaj, a Homo sapiens sapiens – okoz. A fajkihalások mai mértéke messze felülmúlja a kihalások normális mértékét.

Fotók: Pribéli Levente

Kiemelt kép: szélesszájú orrszarvú (canva)

Hivatkozások:

[1] Standovár, T. & Primack, R. B. (2001). A természetvédelmi biológia alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest

[2] Dirzo, R., Young, H. S., Galetti, M., Ceballos, G., Isaac, N. J. & Collen, B. (2014). Defaunation in the Anthropocene. Science, 345(6195), 401–406.

[3] Jackson, S. T. & Sax, D. F. (2010). Balancing biodiversity in a changing environment: extinction debt, immigration credit and species turnover. Trends in ecology & evolution, 25(3), 153-–160.

[4] Young, H. S., McCauley, D. J., Galetti, M. & Dirzo, R. (2016). Patterns, causes, and consequences of anthropocene defaunation. Annual review of ecology, evolution, and systematics, 47, 333–358.

[5] Kuussaari, M., Bommarco, R., Heikkinen, R. K., Helm, A., Krauss, J., Lindborg, R. … & Steffan-Dewenter, I. (2009). Extinction debt: a challenge for biodiversity conservation. Trends in ecology & evolution, 24(10), 564–571.

[6] Lees, A. C. & Pimm, S. L. (2015). Species, extinct before we know them?. Current Biology, 25(5), R177–R180.

[7] Sodhi, N. S. & Ehrlich, P. R. (Eds.). (2010). Conservation biology for all. Oxford University Press.

[8] Liu, J., Slik, F., Zheng, S. & Lindenmayer, D. B. (2022). Undescribed species have higher extinction risk than known species. Conservation Letters, e12876.

[9] Díaz, S., Settele, J., Brondízio, E. S., Ngo, H. T., Agard, J., Arneth, A. … & Zayas, C. N. (2019). Pervasive human-driven decline of life on Earth points to the need for transformative change. Science, 366(6471), eaax3100.