Festménnyé váló Hortobágy, fotogén vérteskozmai róka, különleges perspektíva a Föld vízkészletéről, az ember természetre gyakorolt hatásáról, a témák mögött komoly mondanivalóval, kutatással, hírértékkel. Radisics Milán szerint a fotó üzenetet hordozó médium, amellyel óriási hatást lehet gyakorolni az emberek gondolkodására. Hazánk egyik legismertebb fényképészével a beszélgetést a költöző kiállításától indítjuk, de szó lesz a klímaszorongás létjogosultságáról és arról az etikai határvonalról, amely mentén mozoghat egy természetfotós.

Gyergyószentmiklósra költözött a Lábnyomunk – az ember hatása bolygónkra című kiállításod, amely a World Press Photo kísérő tárlata volt a Nemzeti Múzeumban. Mikor kezdett el érdekelni az ember és a természet kapcsolata? A fotóidból milyen tanulságot vonhatunk le?

Régóta foglalkoztat a dolog. Nagyon szeretem a pusztán szépségükért nagyra tartott természetfotókat is, de én magamra elsősorban sajtófotósként gondolok, aki a természet közegében alkot. Így mindenképp fontos számomra, hogy a képeim mögött tanító mondanivaló legyen. Gyerekkorom óta gyűjtöm a National Geographic-ot, a bolondja vagyok, így nekem ez a magazin az irányadó. Volt lehetőségem a lap washingtoni szerkesztőségében dolgozni, ahol a fejembe verték, hogy a fotónak célja van, egyfajta médium, amely üzenetet ad át. Mivel grafikusként tevékenykedek, művész vagyok, megvan a szükséges esztétikai látásmódom, nekem fontos, hogy meglegyen egy fotóban a hírérték és a vizuális érték is. A természetben jól érzem magam, kikapcsol, de óhatatlanul belegondolok abba is, hogy én hogyan hatok a természetre, milyen az ember és a természet viszonya, hogyan hatnak egymásra? Ehhez jött ez a különleges perspektíva, a drónnal fotózás, ami egy Földről nem látható képet mutat, sőt elvisz bennünket olyan helyekre, amelyeket nehezen tudunk elérni, mert például mocsaras, vagy gát mögött van. Ez az új nézőpont elgondolkodtat, és reményeim szerint valamit elindít a fejekben. Ezekkel a felvételekkel szeretném megmutatni az embereknek azt, hogy mennyire függünk a víztől, és érzékeltetni azt, hogy mi lesz velünk, ha a víz eltűnik. Ennek prezentálásáért nem kell Afrikába menni, mert Spanyolországban is megkezdődött az elsivatagosodás. Napi szinten küszködnek például az élelmiszer-előállítással. Szabadföldben szinte már csak olívát termelnek, amely bírja a szárazságot, vagy búzát, mert azt a nyár elején le tudják aratni, elkerülve az aszály okozta károkat. A vízhiány miatti átalakulást mutatják azok az óriási üvegházvárosok, amelyeket a mediterrán tengerparton, Almeria környékén építettek. Ide a hegyekből szivattyúzzák a vizet. Paradicsomot, paprikát, dinnyét és sok más zöldséget termelnek ilyen körülmények között. Itthon természetes még, hogy ezek a kis konyhakertben, a szabad ég alatt fejlődnek, de vajon ez az állapot meddig tart, meddig élvezhetjük ezt? 

Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy komoly előkészítés, tervezés előzi meg a fotózásaidat? Ebben az esetben mi volt a munkamódszer? Hogyan tudtál egy-egy repülésre felkészülni? Honnan tudtad, hol érdemes keresni?

***Nagyon egyszerű. A Google-térkép szatelit képén. Kinézek például egy folyót, és lépésről- lépésre végigmegyek rajta. Megnézem, hogy van-e érdekes kanyar, vagy valami mocsaras rész, ami jól néz ki, és ha igen, akkor teszek egy-egy csillagot. Jelenleg úgy állok, hogy körülbelül kétezer pin van a Google Mapsemben. Egyébként a nyaralásokat is szívesen kötöm össze egy- egy munkával, felfedezőtúrával. Elképesztően sok anyagot készítettem eddig ehhez a gigaprojekthez, és ahhoz, hogy ez áttekinthető és rendszerezett legyen, sorozatokba szedtem, amelyek önállóan is megállják a helyüket. Elosztottam hát három nagy részre, az egyik a víz szépségét és természetét mutatja meg. A második az ember és a természet kapcsolatát, a harmadik pedig az aszályt, a szárazságot, és ezeket is tovább bontottam, így harminchárom fejezetnél járok. 

Egy cikk úgy fogalmazott, hogy Európa különböző tájain megfigyelhető drámai változásokat örökíted meg. Mennyire volt néhol lesújtó a látvány? Hogyan viselted ezt lelkileg, nem kapott el a klímaszorongás?
Én másképpen állok ehhez a témához. Úgy vélem, hogy nekünk nem a klímaváltozással van problémánk, mert a klíma változik, változott száz évvel ezelőtt is, ezután is változik, és változni fog folyamatosan. Erre nekünk nem sok ráhatásunk van, úgyhogy én ezt médiaszenzációnak tartom. A probléma ott van, hogy mi emberek itt vagyunk, és hozzájárulunk ahhoz, hogy ez felgyorsult. Az előadásaimban azt szoktam mondani, hogy ne a klímaváltozásról beszéljünk, mert akkor egy harmadik ismeretlen, külső félhez lökjük a felelősséget. Azt kellene mondanunk, hogy igenis itt vagyunk a Földön, szemetelünk, élvezzük a javakat anélkül, hogy megnéznénk, hogy ez milyen követelménnyel jár. Nem akarunk szembenézni azzal, hogy a mi kényelmi életünk mennyire befolyásolja a bolygó egyensúlyát. Pont a kiállítás instalálása közben beszélgettem természetvédőkkel, és egyöntetűen azt mondtuk, hogy úgy vethetnénk vissza ezt a káros folyamatot, ha visszamennénk a száz évvel ezelőtti életmódhoz. Visszatérnénk ahhoz, hogy gyertyával világítunk, tűzifával fűtünk, internet és áram nélkül vagyunk. Megtermelnénk a betevő falatot, és visszavennénk a komfortból. Csak az a baj, hogy a saját kényelméről senki nem akar lemondani, hiába pánikolunk, és ez egy paradox helyzet.

Ha már az emberek felrázásánál tartunk, mekkora szerepet tulajdonítasz a saját és általában a fotósok munkájának, akik megpróbálják emberi léptékben megragadni ezeket a hatalmas és sokszor elvont folyamatokat, globális problémákat?
Szerintem óriási a hatásunk és a szerepünk azért, mert az emberek többsége nem is tudja, hogy ilyen létezik, sem probléma, sem megoldás szinten. Ugyanakkor azt látom, hogy például a Nemzeti Múzeumban negyvenhatezer látogatóm volt, mindenki egy pillanatra sokkolódott attól, hogy borzasztó az, amit a Földdel csinálunk, majd kiment, leült a kávézóba, szépen lassan elmúlt ez a fojtogató érzés, és csinálta ugyanúgy tovább a napi rutinját. Lehet, hogy valami csepp megmaradt a lelkekben, de a meghatározó tetthez kevés. Ez azért van, mert megszoktuk ezt a kényelmet, amiben élünk.

Az egyik legismertebb sorozatod Roxyról, a rókáról szól. Ismert sztori, hogy egyszer végignézted azt, ahogy a borz megöli az egyik kölykét. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy szerinted hol húzódik az az etikai határvonal, amikor egy fotós beavatkozhat a természet rendjébe?
Ezt a jelenetet nem élőben láttam, hanem vadkamerán keresztül, de összességében, ha az orrom előtt történik, akkor sem avatkozom bele, ez az állatoknál ösztönösen működik. Amikor elkezdtem Roxyt fotózni, akkor is nagyon ügyeltem arra, hogy ne zavarjam meg. Igyekeztem kifigyelni, hogyan mozgott a rókalyuknál. Rájöttem, hogy másfél órás ciklusokban jött-ment. A kamerát ennek a másfél órának az elején vittem ki, azonban korábban jött vissza. Én meg még ott matattam a kamerákkal, csak arra lettem figyelmes, hogy húsz-harminc méter távolságra elkezdett riasztani. Mondtam, “jól van Roxykám, már el is húztam”, és többet vissza se mentem oda. Inkább azt csináltam, hogy a vérteskozmai udvaromban ültem az ablaknál. Egész éjszaka vártam, és inkább azt néztem, hogy az udvarban milyen a természetes mozgása. 

Akármerre nézünk, mindenütt képek vesznek körbe minket. A digitális képáradat ellenére szerinted azért készülhetnek még olyan erős, ikonikus fotók, amelyek akár a társadalom gondolkodását is befolyásolják?
Biztos, bár ma egyre nehezebb egy ikonikus képet készíteni, mert egy darab felvétel kiemelkedése a médián múlik. Én sorozatokban és mondanivalóban gondolkodom általában, azonban ezekből is egy- egy válhat meghatározóvá, például a Roxy- sorozatból az, amikor a medencéből iszik, vagy a padon áll a róka. De ezeket is a visszajelzések, a címlapok, a lájkok emelték ki a projektből.